01Ádvent 1. vasárnapja - Mt 21,1-11.doc

Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Betfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus elküldött két tanítványt, és ezt mondta nekik: „Menjetek az előttetek fekvő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt: oldjátok el, és vezessétek hozzám. Ha valaki szól nektek valamit, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat.” Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék a próféta mondása: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve, igavonó állat csikóján.” A tanítványok elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig ráült. A sokaság legnagyobb része az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte és utána menő sokaság pedig ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.” Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: Kicsoda ez? A sokaság ezt mondta: Ő Jézus, a galileai Názáretből való próféta.

A mai nappal új egyházi esztendő köszöntött ránk. Ünnep, de nem annyira látványos, mint a világi újév. Míg a naptári év végén megszámlálhatatlan vigasság, szórakozás teszi felejthetetlenné az óév búcsúztatását és az újév köszöntését, addig az új egyházi esztendő csendben, mégis megállíthatatlanul köszönt ránk. Legfeljebb a világ zajosabb, hiszen mindent megragad, hogy elvakítsa az embereket, hogy a pénz elköltésére sarkalljon.

Amikor valami újat kezdünk, szívünkön akaratlanul is átsuhan a kétely, a szorongás árnyéka: vajon mit hoz számunkra ez az új, s hogyan fog végződni. S majd egy újabb év múlva, az esztendő lezárultával, az örökélet vasárnapján, vajon kikre fogunk emlékezni, vagy talán reánk emlékeznek majd imádságban? A jövőt még homály borítja. Mi pedig nem szeretjük a bizonytalant.

Ennek a vasárnapnak Ádvent a jelzője, amely szó magyarul annyit jelent: eljövetel. Várakozással vagyunk tele, mert vendéget várunk. „Ímhol jő a te Királyod!” - hangzott a felolvasott igében. Ezzel az örömhírrel köszönt ma be hozzánk az evangélium.

Kedves ádventi szokásként ma már szinte minden családban megtalálható az ádventi koszorú. Amely segít a várakozásban, felkészít az ünneplésre. Ma még csak egy gyertya ég, de ez az egyetlen, piciny, pislákoló láng is elég ahhoz, hogy megtörje a sötétséget. S az idő múlásával egyre nagyobb lesz a fény, egyre nagyobb lesz a meleg, hogy megolvassza a harag, a gyűlölet, és a közömbösség szívünkre ráfagyott jégcsapját.

Néhány éve hittanórán, erről a mai vasárnapról beszélve, megkérdeztem a gyerekeket: mit ünneplünk? Ez az időszak a karácsony ünnepével együtt mit jelent számukra? Emlékezés, visszatekintés csupán? - S elbizonytalanodva, szinte csak a kétezer évvel ezelőtti eseményekre gondoltak.

„Ímhol jő a te Királyod!” - hangzik igénk. Mögötte ádvent jelenidejűségének gondolata húzódik: ádvent ugyanis nemcsak visszatekintés a múltba, nem csupán Jézus második eljövetelének reménysége, hanem a mindenkori jelen esélye is.

Rapcsányi László: Jeruzsálem című könyvében közöl egy vázlatos felsorolást, hogy a történelem során ki mindenki, és milyen szándékkal vonult be az ország fővárosába, Jeruzsálembe. És érdemes - ebben a többnyire hódításokat tükröző sorban - Jézust is elhelyezni.

Mennyi vér, mennyi könny, mennyi kegyetlenség - ami e bevonulásokat jellemezte. Mert ők - az idegen hadvezérek - mind csak pusztítani, rombolni, leigázni, elnyomni jöttek. De csak egyetlen olyat ismerünk, aki nem leigázni, hanem felemelni jött. Aki nem könnyet fakasztott, hanem könnyeket törölt. Aki nem sebeket ütött, hanem sebeket gyógyított. Aki nem idegen hódítóként érkezett, hanem a sajátjába jött - bár mégsem fogadták be őt. Igen testvéreim! Jézus volt az, aki áldott, aki az Úr nevében jött és jön.

Micsoda öröm ez, testvéreim! Nem várja el, hogy mi keressük fel Őt, hanem Ő jön, Ő közelít hozzánk. Ő jön, hogy minket Istenhez vezessen: szeretetből leszállt a mennyből a földre, hogy szeretetével minket is az égbe emeljen.

Jézus nemcsak a múltban kereste fel Jeruzsálemet, hanem ma is meglátogatja anyaszentegyházát. Ott, és akkor látható volt testben, most pedig az igében és a szentségekben jön közénk, láthatatlanul és lelkileg. Ahol az evangéliumot olvassák és hirdetik, benne az Ő szava és üzenete hangzik felénk; ahol egy gyermek a keresztségben részesül, vagy ahol valaki igaz bűnbánattal az Úr asztalához járul, ott a léleknek mindig találkozása van Jézussal.

Király Ő, s mégis milyen alázatos, szamárháton jő. Ahol mint szigorú bíró jelenhetne meg, ott mint a békesség fejedelme zörget. Alázatosan jő, hogy mindenki fogadhassa. Nemcsak a gazdagok, hanem a szegények is.

Jézushoz, az ádventi királyhoz bizalommal fordulhat mindenki. Ő lehajol a legelhagyatottabbhoz is. Mer Ő a „megrepedt nádat nem töri el, s a pislogó gyertyát sem oltja ki”. Akármi bánt, akármi keserít vagy nyomaszt, Őhozzá mindig mehetünk.

De - bár csodálatos dolog, ha van valaki, aki meghallgat, aki előtt kiönthetjük a szívünket - Őneki hatalma is van arra, hogy teljesítse kérésünket. Valódi, hatalommal bíró Király Ő. S ha egy földi király sok kérést el tud intézni, mennyivel inkább tud Jézus, akinek adatott minden hatalom a mennyen és a földön. Ezért is olyan nagy öröm ez az ádventi híradás, ez az evangéliumbeli igénk, amely az alázatosan közeledő királyt hirdeti.

A két előreküldött tanítványnak is azt mondja, hogy menjenek be a faluba és hozzák el a megkötött szamarat. Különös parancs; nem jelöli meg pontosan a helyet, sőt sejtetni engedi, hogy a tulajdonos talán ellenkezni is fog. A két tanítvány mégis elmegy. Nincs kifogás, nincs aggodalmaskodás. A király parancsol, és ők engedelmeskednek.

Wellington angol hadvezérről, - aki Napóleont Waterloonál legyőzte - róla jegyezték fel, hogy egyik tüzértisztjét valami nehéz feladattal bízta meg. Amikor az ellenkezni próbált, röviden csak azt felelte neki: „Uram, én nem véleményt, hanem engedelmességet kérek és várok öntől!”

Milyen örömmel fogadják a Jeruzsálembe bevonuló Jézust! Amijük van, nekik adják. A gazda szívesen adja oda a szamarat, a nép a ruháit teríti le eléje s szívből énekli: „Hozsanna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!”

Igaz, a külső készülődés Krisztus fogadására, a karácsonyi ünnepekre, nem hiányzik még azok között sem, akik Isten országáról semmit sem tudnak. Készülnek a karácsonyi ajándékok, meglepetések, melyekkel szeretteinknek meglepetést és örömet akarunk szerezni. De bennünk is csak a külső készülődés van meg?

Ő ma is még vár minket, testvéreim. Vár, hogy örömmel, feltételek nélkül, teljes gyermeki bizalommal szánjuk oda magunkat. Annyi még az akadály, annyi még a tövis bennünk, de Ő hozzánk is jönni akar.

Samuel Beckett: Godot-ra várva című darabjának azt a címet is adhatnánk: „Reménytelen ádvent.” Godot ugyanis vár valakit, aki egyre késik, s végül már csak azt tudja, hogy várnia kell, de azt már nem, hogy kire.

A mi ádventünk ezzel szemben legyen - kedves testvéreim - reménnyel eltöltött, örömteljes várakozás azért, mert Jézus biztosan eljön és megérkezik. Hozzánk is. Áldott, aki jön, hogy megváltson a bűn szorításából és uralmától, hogy örök élettel ajándékozzon meg. Örök élettel, az Ő országában. Ámen.