06Karácsony ünnepe – Mik 5,1-4a.doc

Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg a szülő asszony szül, de megmaradó honfitársai hazatérnek Izráel fiaival együtt. A nyáj elé áll, és legelteti az ÚR hatalmával, az ÚRisten fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez lesz a békesség!

Emberekkel való beszélgetés közben - amikor az ünnepekre terelődik a szó - gyakran felmerül a kérdés: mit is ünnepelünk karácsonykor, s kinek mit jelent ez az ünnep? Mert nagyon is fontos, hogy valaminek a jelentőségét ne csak szavakban fogalmazzuk meg, hanem a bensőnket is járja át ez az érzés. Mert ha nem, akkor úgy járunk, mint az, aki örömről beszél, de a szavain kívül semmi sem tanúskodik arról. Nem csillog a szeme, a szája is inkább lefelé görbül. Az ilyen tanúskodás hitelét vesztett tanúskodás.

A karácsonyi történet mellékszereplőjének - Mikeás prófétának - a hangja szólalt meg a mai igehirdetési alapigében. Annyira nem szoktunk figyelni a szerepére, hogy a nevére sem nagyon emlékszünk. Talán nincs is olyan Betlehemes, ahol kiosztanák ezt a szerepet. Pedig fontos szerepe van. Ő a napkeleti bölcsek segédje. Régies szóval azt mondhatnánk, hogy ő a kalauzuk. Hiszen a napkeleti bölcsek csak annyit tudnak, hogy Izráel földjére menjenek. Úgy gondolják, a kézenfekvő úti cél a főváros, Jeruzsálem, a királyi palota. De ott nem találják meg azt, akit keresnek. És ekkor jelenik meg a történetben Mikeás próféta. Ugyanis Heródes király írástudóin keresztül ő igazítja őket útba. Ő vezeti el őket a világ Üdvözítőjéhez a kis Betlehembe. A bölcsek egészen erre a prófétára hagyatkoznak. Ahogyan Luther Márton írja: „A bölcsek, mikor az újszülött Krisztus-királyt keresik, nem Jeruzsálemben találják meg, ahogy gondolják. Hogy megtalálják, Mikeás prófétára kellett hallgatniuk. S most már saját elgondolásaikról letéve, az igére figyelnek. Ki is vonulnak engedelmesen a szent fővárosból, Jeruzsálemből, és megindulnak botránkozás nélkül Betlehem hitvány városkája felé.”

Gyakran jut eszembe Istennek az a csodálatos pedagógiája, ahogyan megszólítja az embereket. Mielőtt küldöttei elmondanák a rájuk bízott hírt, mintegy köszöntésként így szólnak: „Békesség néktek! Ne féljetek!” Mert félelemben élni rettenetes dolog. De ahol a szívben békesség van, ott eltűnik a félelem is!

Ebben a felolvasott ószövetségi - mikeási - igeszakaszban is békességről olvasunk. A világ, amelyben élünk, igen sokszínű. Sokféle békét, sokféle békességet láthatunk a világban. Kifejezi ez az ember vágyát is a békességre. De a maga emberi töredékességével és romlottságával nemcsak arra mutat rá, mennyire egymással ellenkezően képzeljük el azt, hanem egyúttal arra is rámutat, hogy Isten békessége máshol keresendő, másképp nyilvánul meg. Mert Isten békessége - jól tudjuk - minden emberi értelmet és elképzelést meghalad és túlszárnyal.

Jól tudjuk, hogy a békét a „nagyok” szokták diktálni. A kicsikre, a „náluknál kisebbekre” oda sem figyelnek, javaslataikat csak gúnnyal illetik ma is. A „nagyok” azok, akiknek van hatalmuk és eszközük arra, hogy kikényszerítsék és végre is hajtsák akaratukat. Jól tudjuk, hogy a nagyhatalmak erőltették ránk az u.n. Trianoni `békét', vagy a szovjet uralmat, és sorolhatnánk a példákat a világtörténelemből is. Megmondták, hogy mit akarjunk - mert az volt az ú.n. béke ára. A híres Pax romana, a Római birodalom békéje - amiben élhettek a birodalom leigázott alattvalói - az sem volt szebb. Nem a meggyőződés békéltette meg a népeket egymással, hanem a fegyverek ereje, a győztes római hatalom kényszerítette ki. Most azonban itt, ebben az ószövetségi igében olyan béke szólal meg, amely a kis nemzetek, a kis nemzetség öröme. Az addig ismeretlen, jelentéktelen falucska, - Betlehem - így válik a világ középpontjává. S ezt a békét nem a ropogó fegyverek, nem a világot eltipró csizmák ereje kényszeríti a legyőzöttekre. Itt Isten maga hagyja magát legyőzni, és a jászollal vívja ki békéjét... A békesség Fejedelme a legalázatosabb uralkodó — hiszen a mindenség Uraként belealázta magát az emberlétbe, annak is az egyik legjelentéktelenebb környezetébe.

Jól tudjuk, hogy távoli múltba nyúlik vissza e születés. Nem egyszerűen azért, mert naptárunk arról szól, hogy az Úr 2024. évének végén járunk, bár tény, hogy már ez is tekintélyes múltba való visszanyúlás. De még csak azért sem, mert Mikeás próféciája már Jézus születése pillanatában is jócskán, több évszázados múlt volt. Még csak azért sem, mert az emberiség történelme további évezredekre nyúlik vissza, hanem a prófécia egyenesen így szól: „Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba.” Hiszen már egészen a kezdet kezdetén, már a bűnbeeséskor megígérte Urunk, hogy eljön az, aki majd megtöri a bűn hatalmát és megváltást hoz. A távoli múlt evangéliuma tehát az örökkévalóság evangéliuma!

Az evangéliumokban (Mt 9,36 és Mk 6,34) azt olvashatjuk, hogy Jézus rátekint a népre, és megállapítja, hogy olyan elgyötörtek, mint a pásztor nélküli juhok. A juhok aklában, az állatok jászlában azonban már ott van a Pásztor! Testvéreim! Hát, ha ilyen pásztor uralkodik a nép felett, akkor az a nép „nyugodtan élhet”. Akkor lesz testvérem boldog karácsonyod, ha a te Pásztoroddá is lesz a jászollakó. Akkor lesz áldott karácsonyod, ha Téged is Ő legeltet. Akkor lesz áldás számodra a karácsony, ha megérted, hogy az Ő uralma határtalan, mert „hatalma kiterjed a föld határáig.” (3bb.)

Az angyali dicsőítő kórus nemcsak a menny elválaszthatatlan magasában, a tőlünk végtelen távolságra levő leghatalmasabb Úrnak kijáró dicsőségről szólt a pásztorok éjszakai mezején, hanem azt is tudtul adta, hogy ha megvalósul a nép pásztoroltsága, „Ez lesz a békesség!” (4a.). Mert az Isten dicsősége ugyanis nem leigázást, nem erőszakot, nem dicstelenséget, nem nyomort jelent az embernek itt a földön, hanem igazi, megtörhetetlen, határtalan, és örök békességet! Csendüljön fülünkben is, de még inkább szívünkben Isten dicsőségének szózata, és a békesség evangéliuma! Isten békessége olyan, amely más, mint a miénk. Mi úgy gondoljuk, hogy a békesség csak mézes-mázos lehet, ahol senkinek nem mondunk ellent, ahol semmi árny nem vetül a rózsaszín békességre, és tökéletes nyugalmat ont magából. De Isten békessége nem ilyen, Ő nem idillt fest elénk, hanem realitást, amely másként fest, mint a mi kis idilli békességünk. Reményik Sándor valamit megérzett ebből, és így nevezte: nyugalom lehet, hogy nincs, de békesség van! Ezt fejezi ki a Békesség Istentől c. versében is, amelyben így ír:

Testvéreim! Amikor karácsony ünnepén minket is betölt Isten békessége, mi is ezt érezhetjük. Krisztus Jézus által részesei lehetünk áldásának, élvezői lehetünk az Ő szeretetének. Mert ígérete beteljesedett, s többé már nincs mitől félnünk. Ez az a szeretet, amelyre egyedül csak Ő képes.

„A magasságos Isten, aki érted is emberré lett, Őrizzen meg téged szeretetében. Ajándékozza neked a gyermek bizalmát, a kicsik szépségét és erejét, A holnap reménységét, Az ünnep békességét, És töltse be szívedet jelenléte örömével.” Ma is, és az ünnepek elmúltával is. Ámen.