12.B2 - Vízkereszt ünnepe - 1Jn 01,05-10
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje.
186; 1; 400; 308; 11
Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Vízkereszt ünnepe mintha a karácsonyi ünnepek ragyogása mellett egy kicsit megfakult volna. Gyakran nem is vasárnapra esik - mint most is - , s amikor hétköznapon szólal meg a harang templomainkban, a harangszó csak a nyugdíjasokat és az időseket hívogatja. Talán ezért is van, hogy ma - egy nappal korábban, de - vízkereszti ige szólal meg.
Pedig az ünnep latin neve - epiphania = megjelenés - is arra utal, amiről olyan gyakran megfeledkezünk. Megjelent az Isten közöttünk! Közénk jött! Felragyogott a világosság!
Örök emberi tulajdonság, hogy bár félünk a sötétségtől, a nagy fényt, a világosságot, a ragyogást sem szeretjük igazán. Mert mindig van titkunk, takargatni valónk. Olyan, amiről azt hisszük, sohasem kerül napvilágra. Amit nemcsak mások, de még magunk elől, és Isten elől is elrejteni szeretnénk.
Isten a maga képmására teremtette az embert. De mi mások akartunk lenni. Lázadtunk és lázadunk ellene, s nem akarjuk elhinni, hogy milyen is Ő. Elutasítjuk Őt, a kijelentéseiben kételkedünk. Mert a magunk képére, a magunk igénye szerint szeretnénk őt formálni. Nem akarjuk, nem hagyjuk, hogy a mi életünkben Isten legyen Ő. Inkább keresünk mást, őhelyette. Olyat, akire ráillik az elképzelésünk. Olyat, aki csak ad - persze ha nekünk az úgy jó -, és sohasem követel, sohasem vár el tőlünk semmit sem.
Pedig ha eltorzul az Istenről alkotott képünk, akkor minden más is vakvágányra kerül. Talán éppen ezért kezdi az apostol is a levelét azzal, hogy megismerteti velünk a Biblia egyik legfontosabb állítását, azt, hogy: az Isten világosság!
Testvéreim! Ez nem Isten tulajdonsága, hanem maga a lényege. Ez nem kutatás eredménye, hanem üzenet, amelyet tovább kell adni, amelyet hirdetni kell. Kellett akkor is, s kell azóta is, ma is, nekünk is.
„Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” - hallottuk az apostoltól. Az Isten olyan világosság, amely már a kezdetekben felragyogott. A kezdetekben Isten szavára lett világosság. Minden ebből fakad. Nélküle nincs élet, se növekedés, se szépség! S a teremtmények nemcsak létüket, de létezésüket is (folyamat!) Istennek köszönhetik, aki a világosság; és köszönhetik Krisztusnak, aki a világ világossága.
A fényben Isten munkálkodik. A fényben Isten van jelen. Ahogyan a pusztai vándorlás során járt az Úr, népe előtt tűzoszlopban, s angyalainak megjelenését is fénylő ragyogás kísérte. Ez a fény oszlatja el sötétségünket. EZ az igazság, amelynek világosságában mindent meg kell vizsgálnunk. Mert a világosság áthatol mindenen. Felfedi a valóságot, eloszlatja a sötétséget s leleplezi mindazt, amit a sötétség elrejtett.
Nekünk ilyen Istennel van kapcsolatunk! Az Atyával és Fiával, Jézus Krisztussal lehetünk közösségben. De nem lehet kétfelé sántikálni. Nem lehet fél lábbal Isten világában, a világosságban járni úgy, hogy a másikkal megmaradunk a világ sötétségében. Csónakba szállva egykettőre rájövünk, hogy sokáig nem lehetünk fél lábbal bent a csónakban, a másikkal meg kint a parton. A lelki megosztottság ugyanilyen képtelen állapot!
Vele járni, vele közösségben lenni úgy, hogy közben a sötétségben járunk, vétkezünk, hogy nem az Ő akaratát cselekedjük - lehetetlen. Ha valaki bűnben jár, a bűnnel él folyamatosan, az már rossz úton jár!
Milyen gyakran élünk tévedésben! Amikor áltatjuk magunkat s átértelmezünk dolgokat.
Hogyan is lehetnénk Istennel kapcsolatban, ha parancsainak ellenszegülve járunk sötétségben, elhagyva az Ő világát, a világosságot? Mert ha csak mondjuk, az még nem jelenti azt, hogy járunk is Vele!
Az év első napjaiban - gyülekezetünk életét tükröző statisztikákat nézegetve - elcsodálkoztam. Megdöbbentően kevés, és az előző évhez képest is fogyott az úrvacsorával élők száma! Vajon hányan lehetnek olyanok, akik évek óta nem is éltek a felkínált lehetőséggel, mintha nem lenne szükségük Isten bűnbocsátó kegyelmére! Attól, hogy kevesen fordulnak orvoshoz, az még nem jelenti azt, hogy kevés a beteg! A bizalom hiánya is lehet! S a baj egyre nagyobb lesz. Az idült betegség pedig veszélyes, a késői beavatkozás elkésett beavatkozás lehet.
A bűnbánatra hívó szó gyakran üresen száll el. A statisztika, a számok kicsinysége nem azt jelenti tehát, hogy íme, ilyen jók vagyunk! Ha nem élünk a lehetőséggel, az még nem jelenti azt, hogy nincs is szükségünk rá!
„Ha azt mondjuk, nincsen bűn mibennünk, magunkat csaljuk meg, és igazság nincs bennünk...” - cseng vissza az úrvacsorai liturgia jól ismert mondata. Zsákutca az, ha tagadom bűnömet, mert az attól még megmarad! Nincs igazságom, és nincs Istennel közösségem akkor. De ha Vele járok, akkor életemet át- és megvilágítja az Ő igazsága, s ráébredünk bűneinkre.
Mint a fehérre meszelt fal, amely egyenetlensége a rávetődő fényben válik szembetűnővé.
Voltak korok, amelyekben azt hirdették, hogy az ember elérhet egy olyan állapotba, amikor már nem vétkezik. De bármilyen szépen hangzik is ez, ez egy igazi csapda. Ha azt hisszük, hogy nincsen bűnünk, csak magunkat csapjuk be. Isten úgyis tudja rólunk az igazságot!
Spurgeon-ről - a neves, XIX. sz.-i baptista prédikátorról mesélték, hogy egyszer találkozott valakivel, aki azt állította magáról, hogy „bűntelen”. A prédikátor kíváncsi lett rá, és meghívta magához vacsorára. Miután végighallgatta, fölkapta az előtte álló pohár vizet, és vendége képébe loccsantotta. A látogató - érthető módon - felháborodott, és erős szavakkal tett szemrehányást a házigazdának az udvariatlanságáért. Mire az bölcsen így felelt: „Na látja, mennyire nem halt meg az óembere. Egyszerűen csak elájult, s elég volt egy pohár víz, hogy magához térjen!”
A tagadásunk a legnagyobb mélység. Mert amíg nincs felismerés, addig nincs kiút sem. Amíg a bűn élét tompítom, és közben elnézően mosolygok, addig nincs remény.
A legnehezebb: annak beismerése, hogy bűnös vagyok! Hajlamosak vagyunk mást gondolni a bűnről, mint ahogyan a Szentírás vélekedik róla. Főleg - ha rólam, ha rólunk van szó. Sokszor szeretnénk mentegetni magunkat úgy, hogy: nem is olyan nagy dolog... mások is így tesznek... nincs más választásom... ilyen a világ...
Bonhoeffer írta: Isten drága-ingyen kegyelmét azzal tesszük olcsóvá, hogy automatikusnak véljük. „Isten majd megbocsát, hiszen az a dolga.” - hangoztatjuk. Az ingyen kegyelem az, amit Tőle kapunk, az olcsó kegyelem pedig az, amit mi adunk saját magunknak. Jaj nekünk, ha a szívünk nem ítél el minket! Mert ez azt is jelenti, hogy megbocsátottunk magunknak, még mielőtt Isten kegyelmét kértük volna.
Vízkereszt időszakának központi gondolata a megjelenés. Krisztus dicsősége jelent meg e világban. Ádventben bennünk növekedett, karácsony ünnepén a világ számára is láthatóan közénk jött s vízkereszt idején növekedik a fény, aki Krisztus, az Isten fénye.
A napkeleti bölcsek meglátták az égi Csillag fényét, megértették hívását, elindultak és megtalálták az égi gyermeket. Azt, aki elhozta a fényt a világba. A királyok célba értek.
Krisztusban megjelent a fény. De az nemcsak tájékozódási pont, hanem át- és megvilágítja életünket. Hív, és elvezet Urunkhoz, Krisztus Jézushoz.
Ahol nő a fény, ott oszlik a sötétség. Ahol felragyog Isten világossága, ott megindul az élet. A tiszta, az igazi, Istennek tetsző élet.
Ezért, „ha megvalljuk vétkeinket, hű és igaz az Isten, megbocsátja bűneinket és megtisztít minden gonoszságtól.” Benne, a közénk jött Úrban nyílt meg az életre vezető út. Ahol Vele, közösségben, az Ő világosságában élhetünk. Ámen.