25.Ó3 - Böjt 4. vasárnapja - Ézs 54,7-10

Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek. Túláradó haragomban egy pillanatra elrejtettem előled arcomat, de örök hűséggel irgalmazok neked - mondja megváltó URad. Mert úgy teszek, mint Nóé idejében: Ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztja el Nóé özönvize többé a földet, úgy esküszöm meg most, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé. Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő URad.

78; 3; 357; 365

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nem beszélünk szívesen róla, de tudomásul kell vennünk, hogy Isten nem nézi el végtelenségig az Ellene való lázadásunkat, mert a hitszegés, a hűtlenség haragot vált ki belőle. A bűnöket nem leplezi el, nem hunyja be a szemét, hanem megbünteti. Sokféle módon és formában teszi ezt, nem lehet általános sablonokat gyártani eljárására. A bűn valahol mindig visszaüt, következményekkel jár! Nemcsak a nagyok, a súlyosak - ha van egyáltalán ilyen kategória - hanem a legkisebbek is. Visszaüt a bűn, részben `automatikusan' — egyszerűen azáltal, hogy a bűn `következményét' hordoznunk kell. Amikor a gyermek eltöri a családi ősi örökségeként őrzött vázát, akkor egyrészt ott az eltört váza hiánya, amely semmiféle megbánás esetén sem áll össze újra. Így hát a lelkiismereti terhet is cipelni kell. Másrészt ott a szülői neheztelés, netán egyenesen harag. Harmadrészt konkrét büntetést is kaphat a gyermek. Ezeket a következményeket mindannyian hordozzuk életünkben — akár bevalljuk, akár tagadjuk. Akár tudomást veszünk róla, akár nem.

Izráel népe életében is konkrétan, elkövetett bűnök sokaságában nevezhetők meg a fogság okai. Nem véletlenül történt, nem valami méltatlanság történt, hanem az Úr jogos haragjában szórta szét választott népét a pogányok közé. Könnyű persze nekünk e fogságra hivatkozni, és elrettentő példaként másokra mutogatni. Ne higgye azonban senki, hogy ma másképp lenne, hogy saját életünkben ne volna érvényes a felvázolt szabály! A bűnök következményekkel járnak, és büntetéssel. Akik elhagyják Isten tetszését, akaratának követését, akik elfordulnak tőle és megtagadják a neki való engedelmességet, azok az Ő haragját váltják ki. Akkor régen sem volt feltűnőbb a szövetség elhagyása, mint ma. És akkor sem tagadták jobban Őt, mint ma. És akkor sem volt elkerülhető az ítélet — akárcsak ma…

Ez a világ önként, saját elhatározása alapján rohan a pusztulásba egyre gyorsabb tempóban, és éppoly süketen, éppoly hitetlenül, éppoly bosszankodással hallgatja a prófétai óvó szót, mint annak idején Izráel népe. Elég csak az elmúlt vasárnapokon elhangzott igékre gondolni. Ádám is és Éva is mást akart - Isten ellen lázadtak. Vagy Jezábel és Akháb is másban keresett magának istent. Meg akartak elégedni a bálvánnyal, aki ugyan nem parancsol, de segíteni sem tud. Akinek elvárásait maga az ember alakíthatja ki, de - s talán ez sem mellékes szempont - számon kérni és büntetni sem tud. Aki „csak van”, aki csak kitölti a bennünk levő ürességet. De csak ürességgel képes betölteni.

Mire való a büntetés? Sajnos, mi magunk inkább csak megtorlást látunk benne — még akkor is, ha mi büntetünk, de még inkább, ha minket büntetnek. Isten kezében azonban a büntetés nem a múltra tekint, hanem a jövőre: kimunkálni akar valami jót, valami újat. Biztosan sokan voltak már úgy, hogy amikor a legelhagyottabbnak, a legnyomorultabbnak érezték magukat, akkor kapták a legnagyobb kegyelmet. Igaz az is, hogy akkor nem is mindig veszi észre az ember, és nem is érti. Csak a hiány mar bele. Valami megfogalmazhatatlan, valami érthetetlen üresség. S nincs, ami kitöltse az űrt, az Isten HIÁNYÁT. Bizony, fájdalmas az elhagyatottság megtapasztalása!

A gyermek is a szidás, a verés, a megvonás jeleit tapasztalja csupán, de arra már kevésbé gondol, miért van ez így! Miért éppen az büntet - kérdi sokszor értetlenkedve -, aki a legközelebb áll hozzá, akinek inkább szeretnie kellene őt! Pedig azért teszi vele pont az édesapja vagy az édesanyja, mert nagyon szereti. Azért, mert megóvni akarja a további csalódásoktól, a még nagyobb bajoktól. Nem a szomszéd vagy az idegen tesz szemrehányást az iskolai rossz jegyért sem, mert mit is érdekelné az őt. Hanem az, aki látja a következményt. Ahogyan oly sokszor idézzük József Attilát: „érted haragszom én, nem ellened!”. S csak az tud így tenni, aki valóban mérhetetlenül szeret. Az tudja felvállalni a konfliktust is, aki számára nem közömbös a végkifejlet.

Nagyon kegyetlen érzés lehet átélni, hogy haragjában elhagy az Isten — de utólag valóban megérthetjük és megláthatjuk, hogy ez csupán egy szemvillanásnyi idő annak érdekében, hogy aztán örök irgalommal gyűjtsön Magához. Maga a Szentírás tanúskodik arról, hogy „a szenvedésnek lehet jövőt munkáló értéke és súlya, ha az Isten azzá teszi” (Szabó Andor: Lábam előtt mécses a Te igéd)

Nem a szenvedésé hát az utolsó szó! Nem a haragé, és nem is a büntetésé! Isten ugyan megbünteti a bűnöket a világ életében is, és a magunk életében is, de nem ez az utolsó szava. A bűnök ugyan egyenesen vezetnek a megsemmisülésbe, mégsem muszáj nekünk is a világgal tartani, mégsem kell a teljes pusztulásba rohanni!

Hogyan kerülhető el tehát az ítélet, miben reménykedhetünk? - fogalmazódhat meg bennünk a kérdés. `Természetesen' Isten irgalmában és hűségében reménykedhetünk — amely azonban egyáltalán nem `természetes'! Természetellenes, azaz ellenkezik a mi természetünkkel — hiszen természetünk a bűnre hajt, így ezzel kell szembeszállnia annak az irgalomnak, amely mégis hűségesen kitart a bűnösök mellett, egészen a Golgotáig, egészen a keresztáldozatig menően. De ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell fordulnunk, meg kell térnünk, vagyis visszafelé kell elindulni az úton.

A Balatonfelvidéken - előző szolgálati helyem környékén található a Hegyestű, földrajzi kincseink egyik gyöngyszeme. Messziről látszik, mekkora rész hiányzik a hegyből, hogyan hegyesedik a maradék hegy az ég felé. Valamikor út- és vasútépítésre használták fel a hegy anyagát, a bazaltot, mígnem - hála Istennek - leállították a bányászatot. Bizony, igaz a leírás: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak” (10a.). Sokáig folyamatosan zsugorodott, enyészett el az a hegy is.

Isten azonban most azt mondja: ne a pusztulással foglalkozz! Nézd inkább más szemszögből a hegyet! És valóban! Másik oldalról közelítve nem látni a pusztítást.

Ez persze — mondhatná valaki — csak látszat! Ettől még a másik felét már elhordták, - s lehet, hogy valamikor folytatják is a pusztítást, önző emberi érdekek miatt! A hegy esetén ez sajnos igaz — azonban van folytatása is az igének: „Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de(!) hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg — mondja könyörülő Urad.” (10.) Isten irgalma esetén tehát nem csupán látszatról van szó.

Miközben a nép a fogság 70 nyomorúságos esztendejét éli, Isten világában a hűség és az irgalom érvényesül, és még a harag és elhagyatottság által is ezt az örök hűséget munkálja népe szívében!

Igénk ezt a titkot villantja fel előttünk: „Istent jeleníti meg nekünk, s állítja homloktérbe. Úgy, mint akit elsősorban hűségéről lehet megismerni. … Isten hűsége még a természet rendjénél is biztosabb, szilárdabb erő, hatalom, melyre mindig, minden körülmények között támaszkodhatunk.” (Németh Pál, in: Hullámhossz)

„… miben is rejlik Isten töretlen hűségének titka? Először is abban, ami istenségéből fakad, hogy ő hű önmagához. … Másodsorban arra is következtethetünk, hogy ő megbízható. … Hű marad ígéretéhez, sőt valóra is váltja. Ezért bízhatunk az örök életben, s abban, hogy sorsunk jó kezekben van.” (Németh Pál, in: Hullámhossz)

Vajon mi ennek a szeretetnek, az Ő - irántunk való - mérhetetlen szeretetének az alapja? Talán az, hogy valami jó mégiscsak van bennünk? Valamit azért mégiscsak felmutathatunk, amelyért aztán Isten mintegy fizetségként hűséges szeretetével honorál? Nem! Hiszen az ember szíve születésétől gonosz — ezt az Úr maga állapította meg már Nóé idejében is (1Móz 6,5.) Ennek ellenére mégis megkötötte mindannyiunkkal a szivárvány szövetségét. E szövetség az egyetlen alap, amely Isten kezét megköti — pontosabban szólva: az irgalomhoz köti…

Az 53. fejezet ezért szól a Szenvedő Szolgáról — mert az irgalom alapja nem a saját érdemünk, hanem egyedül Krisztus vére, amely kiömlött a Golgotán; amelyet tanítványainak adott az utolsó éjszakán. Egyedül ez a szövetség elég erős ahhoz, hogy megingathatatlan legyen. A hegyek meginoghatnak, de ez a szövetség, az Ő szövetsége nem. Mert nem emberi erőfeszítéseken alapszik, nem emberi teljesítményeken múlik, hanem egyedül Isten hatalmas tettén, amelyet Jézusban vitt véghez.

Emiatt mondhatjuk bátran, hogy bármilyen súlyos időket is élünk meg netán, bármennyire is elhagyatottak vagyunk, ez mégis csupán csak egy szempillantás, mert a szövetsége megingathatatlan szövetség. E szövetség pedig a megbékélés szövetsége, hiszen Jézusban, és Krisztusért békélt meg Isten az emberrel, és adja - rövid haragja után - az el nem múló irgalmat. És ez ad új távlatokat - már most, a böjti úton is! Ámen.