39Húsvét utáni 5. vasárnap – 2Móz 32,7-14.doc

Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. Még ezt is mondta az ÚR Mózesnek: Látom, hogy ez a nép kemény nyakú nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük! De téged nagy néppé teszlek. Mózes azonban esedezett Istenéhez, az ÚRhoz, és ezt mondta: Miért gerjedsz haragra, URam, néped ellen, amelyet nagy erővel és hatalmas kézzel hoztál ki Egyiptomból? Ne mondhassák az egyiptomiak: Vesztükre vitte ki őket az Isten, megölte őket a hegyek között, és eltörölte őket a föld színéről. Múljék el izzó haragod, szánd meg népedet, és ne hozz rá bajt! Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a csillag, és örökké birtokukban lesz az az egész föld, amelyről azt mondtam, hogy utódaitoknak adom. Az ÚR szánalomra indult, és nem hozta rá népére azt a bajt, amit mondott.

Korunk emberére bizony nem jellemző az imádság. Ma, amikor annyi érték veszendőbe megy; amikor az ember azt gondolja, hogy mindent megtehet, mert joga van hozzá, amikor mindent kikövetel magának, - bizony nehezen kulcsolja össze a kezét s borul térdre Isten előtt.

Ha felmérést végeznénk mai fiatalok között - vagy ki is terjeszthetnénk ezt a kör mindenkire is -, vajon hányan vannak, akik a napot imádsággal kezdik, vagy zárják! Miután megébredtek, vagy mielőtt elaludnának, imára kulcsolnák a kezüket! Azt gondolom, nem sokan! S nem azért, mert szegényes a fantáziájuk, és nem tudják megfogalmazni gondolataikat. Hiszen mindenki ismeri az Úrtól tanult imádságot! Amiben szinte minden benne van. Keresztelések alkalmával, a szertartás végén, mielőtt a családdal együtt elimádkozzuk a Miatyánkot, mindig azzal a bevezetéssel kezdjük, hogy: reméljük, ez az imádság e kisgyermeknek mindennapi imádságává válik! De ha mégsem vált azzá, miért is nem!

Gyakran megfordultam iskolai éttermekben, ahol a gyerekek csak berohannak, belepiszkálnak az ételbe, esznek valamennyit belőle, de se előtte, se utána nem imádkoznak. Esetleg csodálkozva néznek arra, aki pár pillanatra elcsendesedik, összetett kézzel. Esküvői vacsorán - ha a lelkész nem figyelmeztet - legtöbbször csak nekiesnek az ételnek a jelenlevők - pedig: ugye, ha egyházi esküvő volt, az feltételezi azt is, hogy a többség tudna asztali áldást mondani!

Mindig zavar, ha az imádság formasággá válik! Amikor egy közös étkezésnél az elején egymás után mondják el a kezdő és a záró imádságot is - „nehogy a végén elmaradjon!” felkiáltással. Lehet, hogy a végén nem lehet közösen be is fejezni, hiszen nem mindenki marad ott végig a vacsorán, de miért ne lehetne egyedül, csendben befejezni hálaadással.

S mennyi mindent lehetne még mondani az imádságról! Arról, ami nélkül őseink nem tudtak volna létezni, mert mindenben Isten volt az első. Neki tartoztak hálaadással, Hozzá fordultak kéréseikkel, s Neki mondták el mindazt, ami legbelső titkuk volt.

Rögtön adódik testvéreim a kérdés: lehet rosszul is imádkozni? Bizony testvéreim, lehet. Bizonyára mindenki ismeri a vámszedő és a farizeus történetét, amikor bemennek a templomba mindketten s imádkoznak. Míg a farizeus előre megy, s feltűnően „hálát ad azért, hogy nem olyan, mint az a másik, ott hátul, nem lop, nem csal…”, vagyis nem olyan - s hálaadásában már ítélkezik is - addig a vámszedő Isten irgalmáért könyörög csupán. A dicsekvés, a másik lenézése, a más feletti ítélkezés nem kedves Istennek! De az alázat, az őszinteség annál inkább!

Volt egy kedves ismerősöm, aki minden este végiggondolta szeretteit, s imádkozott értük! S tudom, én is benne voltam ebben a körben. Milyen jó volt, s milyen jó érezni ma is, hogy tudom, vannak, akiknek fontos vagyok, vannak, akik értem is szót emelnek! Akik nem megszólnak a hátam mögött, hanem imádkoznak értem az Isten előtt. Mennyivel könnyebb úgy terheket hordozni, mennyivel könnyebb így minden nehézség!

Hány édesanya imádkozott már gyermekéért, s hallgatta meg Isten imádságukat! Hány imádság mentett már meg elkallódó életeket! Bizony, nagy az ereje az imádságnak! Szent Ágoston (354-430), a korai keresztyénség egyik nagy alakja, - akiért édesanyja hosszú éveken keresztül kitartóan imádkozott - úgy megváltozott, hogy addigi kicsapongó életét elhagyva, korának egyik jeles tanítójává, majd püspökévé lett.

„Súlyos napokban csak Jézusra nézz! Mondd el neki bátran, ami nehéz! Mondd el, hogy Rá bízol mindent híven! Hisz te az enyém vagy! - szól szelíden.” - hangzik egy régi ének. Az imádság beszélgetés! A Teremtő és teremtmény közötti kapcsolat. Nem azért kell megszólalnunk, mert a néma gyermeket az anyja sem érti! Isten anélkül is mindent tud! De várja, hogy megnyíljunk! S - mondhatjuk így is - megvárja, hogy kiterítsük lapjainkat. Hiszen nem csak az jellemzi az embert, amit elmond, hanem az is, amit elhallgat. De akihez őszinte vagyok, akiben bízok, akire rá tudom és merem is bízni magamat, az előtt nem lehet titkom. Annak elmondhatom örömömet, bánatomat, kétségeimet, szorongásaimat, vívódásaimat. S Ő nem él vissza ezzel.

Ma, imádság vasárnapján egy megdöbbentő szentírási szakasszal szembesül az igehallgató gyülekezet. S benne egy különleges imádsággal. Mindenki jól ismeri a pusztai vándorlás történetének azt az eseményét, amíg Mózes fenn van a Hegyen, hogy átvegye a tízparancsolatot, s benne Isten új szövetséget is köt népével, aközben a választott nép visszatér faragott bálványaihoz, s ezért Áronnal aranyborjút csináltat. Az örvendetes ugyan, hogy nem tud Isten nélkül élni, de az már szomorú, hogy megelégszik a kézzel csinált istennel. Az a nép, aki megtapasztalta Istene csodálatos szabadítását, hűtlenné válik.

Az elbeszélés további része úgy beszél Mózesről, mint aki az Istennel folytatott párbeszédben veszi tudomásul és szenvedi el a történteket. Ennek során külön is figyelemre méltó Mózesnek az az állandó prófétai közbenjárása, amellyel az Úr haragját akarta elfordítani vétkes népéről.

Az Úr ítélete először úgy hangzott, hogy a bálványozó, a hűtlenné vált Izráelt mindenestől kiirtja és majd a hozzá hűséges Mózes utódait növeli nagy néppé. Mózest azonban nem szédítette meg a kiváltságnak ez az ígérete. Ő nem a maga, hanem népe dicsőséges jövőjét akarta hitben látni. Ezért imádságában minden olyan gondolatot felidéz, amellyel megindíthatná Istent. Ezért érvel és vitázik, ezért könyörög így: Ha már egyszer kiszabadította Izráelt az egyiptomi nyomorúságból, ne akarja Ő maga elpusztítani. Ne mondhassák a pogányok, hogy az Úr nem szabadító, hanem veszedelembe vivő Isten. Emlékezzék vissza az Úr a pátriarcháknak tett esküjére, amelyben megígérte, hogy utódaik sokasága birtokba veheti majd Kánaán földjét. - Olyan imádságos tusakodás ez, amilyenre csak az Istennel igazi lelki közösségben élő ember képes, önzetlen szívvel és nagy emberszeretettel, ahogyan könyörgött egyszer Sodoma népéért is az „Isten barátja”, Ábrahám (Gen 18:23 kk.). Milyen csodálatos, ahogyan szót emel népe érdekében! Nem magáért teszi! Hanem közbenjár! Minden erejével megmásítani akarja Isten akaratát, amely elpusztítaná a népet! S mi már tudjuk - a folytatás is erről szól - sikerrel.

Testvéreim! Mi tudunk-e így, ilyen kitartóan imádkozni? No, nem magunkért és anyagiakért, hanem másokért, mások üdvösségéért? Merünk-e ezért akár még szembe is szállni az Istennel? Vagy csak hagyjuk, „hadd pusztuljon a férgese”? Hiszen még Jónás is bosszús lett, amikor Ninivének még egy esélyt adott az Úr!

Csodálatos az imádság ereje! Isten azt akarja, hogy harcoljunk, s ne adjuk fel sohasem ezt a küzdelmet. Mert „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8) - ahogyan János apostol írja. Igen, s mindez azért van, mert Isten az üdvösséget munkálja.