Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap - Lk 10,23-37

(Jézus) Tanítványaihoz fordult, és nekik külön ezt mondta: „Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom nektek: sok próféta és király szerette volna meglátni azt, amit ti láttok, de nem látták meg, és hallani azt, amit ti hallotok, de nem hallották meg.” Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?” Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.

Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

399; 9; 446; 462

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Minden kor minden emberét - akár beismeri ezt, akár tagadja - erősen foglalkoztatja az a gondolat, hogy mi lesz vele majd a földi élet elmúltával. Mert az olyan dolog, amiről csak elképzeléseink vannak. A hitetlen legfeljebb az evilágban tud gondolkodni, csak a hívő tud a feltámadásról. „Hiszem a test feltámadását, és az örök életet!” - hangzik újra és újra az apostoli hitvallás bizonyságtétele.

Itt élünk, ezen a földön, de gyakran előre is tekintünk. Egy-egy sír mellett megállva, vagy idős emberekkel beszélgetve, vagy amikor megérint egy súlyosabb betegség szele.

Mennyi mindent megteszünk, mennyit fáradunk, hogy jobb, könnyebb, szebb, boldogabb legyen az életünk. Itt, ezen a földön! S ha ennek a néhány évtizednek a megszépítésére ennyi energiát áldozunk, teszünk-e annyit az ezutáni, az örökké tartó élet érdekében?

A megtett rosszért éppúgy, mint az elmulasztott jóért is egyszer majd számot kell adnunk. Milyen jó lenne úgy élni, hogy minél kevesebb legyen, ami terheli az életünket! Ismerjük a törvényeket, s bizony kétségbe ejt a törvények által elénk tartott tükörből ránk visszanéző énünk. Riasztó a kép. Nagyon is tisztában van ezzel a törvénytudó is. Mert bár ismeri a törvényeket, nagyon is jól tudja, hogy sok kifogásolni való van az életében. Szeretné elérni az örökéletet, csak azt nem tudja, hogyan lehetséges ez. Talán provokáló a kérdése, mert nem hiszi, hogy bárki is tudná rá a választ.

„Mit cselekedjek, hogy elnyerjem az örök életet?” - kérdezi Jézustól. Első hallásra úgy tűnik, hogy semmi újat nem hall, hiszen a Jézus által kierőszakolt válasza - amely a tízparancsolat rövid összefoglalása - a törvénytudó számára is nagyon jól ismert. A tórában, Mózes könyvében ő is számtalanszor olvasta már ezt, hogy: „Szeresd az Uradat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”

„Ezt tedd, és élsz!” - mondja Jézus. Igen, jól ismeri ezt, de neki az értelmezéssel van gondja! Mert az egyik szóval nem tud mit kezdeni. Mit jelent az, hogy „felebarát”?

Az ószövetségben a felebarát olyasvalakit jelent, aki a közelben lakik, aki Izrael törzséhez tartozik. Túl tág fogalmazás? Mert az egyértelmű, hogy ki az ő Istene, de az már nem, hogy ki az ő felebarátja. Pedig enélkül nem tudja igazán betölteni a törvényt. A törvény betöltése nélkül pedig veszélybe kerül az üdvössége.

Ki az én felebarátom? - formálódik át az induló kérdés. S Jézus egy gyönyörű példázattal válaszol erre.

Lehet, hogy Jézus megszólítása provokációnak indult. Lehet, hogy Jézust el akarta buktatni, meg akarta szégyeníteni, ennek ellenére mégis olyat hallott, olyat tudott meg, amire gondolni sem mert. S nekünk sem a kérdés feltevésének az oka a fontos. Hanem a kérdés ténye, és a reá hangzó jézusi felelet.

A történet szerint megy az úton egy pap és egy tanító. Látják a bajba jutottat, aki kifosztva, félholtan fekszik az út mellett. Elkerülik. Nem akarnak tudni semmit, elég az, amit láttak. Talán meg is sajnálják, de csak távolról. Szegény! - sajnálkoznak rajta, de ennél többre nem telik. Jobb távol maradni, nehogy ők is belekeveredjenek.

Ők nem rablók, hiszen hozzá sem érnek. Csupán kikerülik. Nem fosztogatják, nem vesznek el tőle semmit, de(!) a magukéból sem adnak. Hozzá sem érnek a szerencsétlenhez, mégis sebeket ejtenek rajta. Nincs bennük szeretet, legfeljebb csak szánalom.

Jobb távol maradni, jobb kimaradni. Nem látok, nem hallok semmit! - hányan vallják ma is ezt az elvet. Olyanok, akik el vannak foglalva a maguk bajával. Sok mindent megtesznek, és sok mindent - jó lelkiismerettel - nem tesznek meg.

„Mit használ keresztyénségem, ha azt csak szájjal vallom?” - kérdezi egyik énekünkben is.

Évekkel ezelőtt összeesett az utcán egy ember. Esős, nedves idő volt, a ruhája sáros lett. Sokan jártak arra, de mindenki kikerülte. Volt, aki rá sem nézett; volt, aki sajnálkozva megjegyezte: „Szegény, mivé teszi az embert az alkohol!” S az a sok „pap” és a sok „levita” után végre jött arra egy igazi „samaritánus” is, aki megállt, lehajolt hozzá, és mentőt hívott. A súlyosan cukorbeteg ember (mert nem részeg volt, hanem cukorbeteg és kómába esett!) - a közöny, a rossz értelmezés, az ítélkezés miatt - majdnem meghalt. Majdnem belehalt a mások szeretetlenségébe!

A többség, aki arra járt, igaz, hogy nem tett rosszat, de jót sem! Nem mondhatni rájuk semmi gonoszság, de éppenséggel jó sem. Éppúgy, mint a példázatbeli papra és lévitára sem.

Bizony, nem az ő példájuk segíti megválaszolni a kiinduló kérdés, hogy: „Ki az én felebarátom?” De segít a válaszadásban az idegen, az ellenség, az addig lenézett samaritánus. Aki jött, meglátta a vérbefagyott embert és azonnal cselekedett. Meglátta az embert, s benne a segítségre szorulót. Mit számított az, hogy ősi hagyomány szerint neki gyűlölnie kellene őt, hiszen így tanulta.

„Hallottátok, hogy megmondatott: szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” - olvasható az ószövetségben. De Jézus így folytatja a Hegyi Beszédben: „Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok értük…”. Ez a samaritánus már akkor tudta ezt! Meglátta a bajban levőt.

Íme, a könyörülő szeretet, amely az irgalmasságot gyakorolja. Hány simogatásra kinyújtott kéz válik öldöklővé, ha kiderül a másikról, hogy nem is az, akinek gondolta őt.

Zsidó a palesztinnak, ír protestáns a katolikusnak, vagy afrikai hutu a tuszinak az emberi szívben ma sem lehet felebarátja? Szomorú, de a jézusi példázat még ma, kétezer év elmúltával is éppúgy aktuális, ha nem mégjobban. Még ma is kérdés keresztyének között is, hogy ki a felebarátom?

Jézus példázata valójában csak egy negatív választ ad a kérdésre. „Törvénytudó! Nem kell a törvény a törvény betöltéséhez! Hiszen te magad is megállapítottad - mégpedig helyesen - hogy a samaritánus tett eleget a szeretet nagy parancsának, nem pedig a törvényt oly jól ismerő pap és levita! Világos, hogy kinek a példáját kell követned!”

De akkor mire való a törvény, ha az is eleget tud tenni a követelményeinek, aki nem is ismeri? - kérdezhetjük. Erre felel Jézus igénk elején, s tárja fel az evangélium titkát a tanítványok előtt: az a „titok”, amely a törvénynek meghagyja a mérő, ítélő, elmarasztaló szerepét, de a teljesítményt elválasztja tőle. Nem a törvényből merít erőt az ember az Istennek tetsző életfolytatásra, hanem az evangéliumból, Jézus üzenetéből. Amelyet Ő hozott erre a világra s töltött be maradéktalanul.

A törvénykegyesség nem juttat el az örök életre, az üdvösségre. Isten rendje szerint az örök élet csak azoké, akik „kegyelemből, az evangélium világosságában, hit által a Krisztusért” részesülnek benne. S az ilyeneknél a hit olyan természetességgel „termi gyümölcseit”, mint amilyen magától értetődő természetességgel hajolt le a samaritánus a bajba jutott embertársához.

Manapság menekültek, segítségre szorulók áradata özönlik hazánkba szüntelenül. Többségük nem is keresztyén, mint mi. Közülük vajon ki a mi felebarátunk? Válogathatunk-e, hogy kinek segítsünk, és kit hagyjunk sorsára? Nem egyszerű a helyzet, és a jó válasz sem. Figyeljünk Jézus szavára!

Sokszor túl bonyolultan gondolkodunk. A tudományos magyarázatok sántítanak, gyakran félre is vezetnek. Cselekszünk valahogy, azután megmagyarázzuk, hogy miért is úgy, és azt tettük. Ahhoz, hogy jót és jól tegyünk, szükségünk van az imádságra, a fentről jövő segítség kérésére. Ez az ige is támpontot ad, hogy döntéseinkben ne az érdek legyen a meghatározó.

A hét igéjében is Krisztus ezt mondja: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

Lehet, hogy amikor olvassuk ezt a szakaszt, csak „a gondoskodás magas költségeire” gondolunk, de sokkal többe kerül nem gondoskodni. A pap és a lévita, sokkal többet veszített azzal, hogy nem törődött a megtámadottal, mint a samaritánus, aki viszont törődött vele. Elszalasztották az alkalmat, hogy jobb emberekké váljanak és jó sáfáraivá mindannak, amit Istentől kaptak. Jó hatással lehettek volna a rossz világban, de úgy döntöttek, hogy rossz hatással lesznek. A samaritánus egyetlen irgalmas cselekedete megihlette az áldozatvállaló szolgálatot az egész világon. Sohase mondd, hogy az ilyen szolgálat pazarlás! Isten gondoskodik róla, hogy a Krisztus nevében elvégzett szeretetszolgálat soha ne vesszen kárba.

Minden az ember szemléletmódjától függ. A rablók számára ez a zsidó utazó kirabolni való áldozat volt, ezért megtámadták. A pap és a lévita számára elkerülendő nyűg volt, így elkerülték. De a samaritánus számára szeretni való segítségre szoruló felebarát volt, ezért gondját viselte. Ugyanazt, amit Jézus a törvénytudónak mondott, mondja nekünk is:

—Menj, és tegyél állandóan hasonlóan!

Hogyan éljünk tehát, hogy mi is elnyerhessük az örök életet? Maga Jézus adja meg erre a sorsdöntő kérdésre a választ. Így, ilyen egyszerűen: „Menj el, és te is hasonlóképpen cselekedj, mint a samaritánus!” Ámen.