62Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap

Akkor mondta el Isten mindezeket az igéket: Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét! Emlékezz meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az Úr az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta az Úr a nyugalom napját, és megszentelte azt. Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked! Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj! Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen! Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a felebarátodé!

Új alkotmányra lenne szükségünk — hallottuk egy időben szüntelenül. Mert a régi nem volt sohasem új, hanem csupán egy másik országét alakították át, szabták méretre. S lett olyanná, amely már igazából akkor sem volt jó. De azért az életbe léptetésekor még külön ünnepet is szenteltek neki, amely évtizedek multával megkopott. S néhány éve megszületett az újabb, ami már nevében is hordozta a régitől való elhatárolódást, mert alaptörvénynek nevezték el. S bevezetése óta is (2011?), bár csak rövid idő telt el, de már többször szükség volt az igazításra.

A magunk törvényei-alkotmányai bizony megkérdőjelezhetők, ingatagok, megváltoztathatók — s ha nem is `egyszerű', de ú.n. `minősített' többséggel lehetséges; ha nem is egyik napról a másikra, de hosszabb előkészítés és tárgyalás után csak keresztülvihető. Mi azonban ne az ilyen emberi és illékony alkotmányokra vágyjunk, hanem a maradandó, szilárd alkotmányra! Szükségünk van arra, hogy tekintetünket arra a szent alkotmányra vessük, amely magától Istentől ered, és ezért az egyházban megfellebbezhetetlen, legalábbis megfellebbezhetetlen kellene legyen! De sajnos gyakran és súlyosan meg-megszegjük...

Az Úr, a te Istened! Bár elvileg az emberi együttélés természetes szabályai maguktól értetődően adnák ki a parancsolatok többségét - legalábbis a második kőtábláét, amely az emberek közti viszonyt szabályozza - de nem lehet elhanyagolni azt a szempontot, hogy ezt nem egy államfő, nem egy országgyűlés, és nem is egy törvényhozó zsinat hirdeti ki, hanem a mindenek felett álló Úr. Nem marad néma, hanem szavával vezeti népét — nemcsak az Egyiptomból való kivonulás rövid idejére, vagy a pusztai vándorlás hosszabb szakaszára, hanem egész életre kiterjedően, a leghétköznapibb napokra is.

Ami legelőször eszünkbe jut róla: Törvény és büntetés. Azt szoktuk meg leginkább, hogy Tízparancsolatról beszélünk. A Tízparancsolat megnevezés jelzi, hogy elsőnek a törvényt halljuk ki. Azt, hogy mit kell, ill. mit tilos tennünk. A parancsolatok többsége ilyen formula szerint kezdődik, hogy: Ne tedd! Az is világos, hogy a törvény megszegőinek büntetés jár. A rövidített változatban ugyan ez nem szokott előkerülni, és az úrvacsorai liturgiánkban is a parancsolatok közül kiemelve, függelékként hallhatjuk, pedig mindjárt az első parancsolathoz fűződően hangzik el az, hogy: „mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyed ízig, ha gyűlölnek engem.” (5.)

Miért van az, hogy a törvény kapcsán nekünk mindjárt parancsolatok ugranak be, tiltófákkal szegélyezett utak, amelyek megtorlással fenyegetik az engedetleneket? Sajnos, azt kell mondanunk, hogy ez az ember természetes állapota. Azért van mindez így, mert a bűnesetben nemcsak egy apróság történt, mert a bűnesetben nemcsak ős-szüleink buktak el, hanem igen súlyos visszaélés történt, és abba mindannyian belebuktunk. Mert ki az közülünk, aki joggal mondhatná, hogy bármelyik parancsolat ellen is nem vétett soha?! Ha csak az ÓSZ állna rendelkezésünkre, ha csak a Sínai hegyen adott törvényt ismernénk, akkor az ember-ember viszonyát szabályozó parancsolatok tekintetében még talán igaznak is tudhatnánk magunkat, és joggal hessegethetnénk el pl. a gyilkosság vádját. Az ÚSZ alapján azonban, épp az evangélium fényében egészen megváltozik a helyzet — hiszen a Hegyi beszédben Jézus mindannyiunkat leleplez, és egyértelművé teszi, hogy az összes parancsolat ellen vétettünk! Mert a megszegéshez elegendő csak a kívánság is, vagy csak a gondolat. Mert onnan már egyenes az út annak megcselekvéséhez.

A törvényen és a büntetésen túl az is eszünkbe juthat, hogy: Evangélium és kegyelem. Figyeljünk arra, hogy nem maradhatunk meg a törvénynél, hanem az evangéliumot is elő kell vennünk! Döbbenetes, hogy míg a törvény alapján ártatlanok lehetünk sok parancsolat mértékén, épp az evangélium az, amely a legsúlyosabban leleplez és elítél. Nem is csoda. Hiszen miről is szól az evangélium? A megváltásról! És miért kellett a megváltás? Mert az ember menthetetlenül elveszett! Ha lenne lehetőség arra, hogy a törvényt akár csak kicsit is megtartsuk, vagy bármiféle módon magunk tehetnénk valamit törvényszegéseink helyrehozatalában, akkor bizony Jézus nem jött volna el, mert nem kellett volna eljönnie — nem lenne Rá szükségünk. Az evangélium azonban épp azt hirdeti, hogy bűneink Istenhez kiáltanak! Igaz, a törvény csak eddig tud eljutni, és addig, hogy meghirdeti a büntetést. Az evangélium lényege viszont az, hogy Isten maga siet megmentésünkre, hogy a kereszten eltörölje vétkeinket. Ha jól megfigyeljük, már a Tízparancsolatban, már a törvényben ott az evangélium csírája, hiszen nemcsak büntetéseket emleget, hanem ígéretek is fűződnek egyes parancsolatokhoz.

Szeretjük tompítani az éleket, lekerekíteni a sarkokat. Egyre divatosabb a Tízparancsolatot ígéretnek felfogni. A héber nyelv lehetőségeivel élve egyesek úgy látják, hogy nem tiltásokat kell látnunk a mondatokban, hanem annak kifejtését, mivel jár, ha egyedül az Úr lesz az Istenünk. Akkor nem fogsz mást imádni, akkor nem fogod hiába szádra venni Isten nevét, akkor megszenteled az ünnepnapot, akkor tiszteled a szüleidet, akkor nem ölsz, akkor nem paráználkodsz, akkor nem lopsz, akkor nem tanúskodsz hamisan, akkor nem kívánod a másét. Van ebben is valami — de azért nagyon veszélyes is, ha ezt tesszük az első helyre! Igenis fontos, hogy épp az evangéliumra tekintettel lássuk azt is, hogy vannak kötelességek és vannak tilalmak. A kettőt nem lehet kijátszani egymás ellen!

Törvény kontra evangélium? — Törvény az evangéliumért! Egy teológus (Mackintosh) törvényről és kegyelemről beszél, és arról, hogy a kettőt nem lehet egyetlen rendszerbe foglalni. Ezt mondja: „Hogyan lenne megmenthető a bűnös - részben törvény, részben kegyelem által? Ez lehetetlen. Vagy az egyiknek, vagy a másiknak kell érvényesülnie.” Ez tulajdonképpen a lutheri törvény-evangélium kettőssége. Ennek egyik érdekes vonása, hogy valahol Luther azt írja, hogy ha valaki a kettő közül kitörli pl. a törvényt, és csak evangéliumról akar tudni, akkor maga az evangélium válik törvénnyé. Egy rendszerbe nem foglalható ugyan a kettő, de arra is vigyázni kell, hogy egyik nélkül nincs meg a másik! Lehet, hogy az evangélium a fény, a törvény az árnyéka, de se az árnyék nem létezik a fény nélkül, se a fény nincs árnyék nélkül. Egybeolvadni sosem fognak, de szét sem szakíthatók.

Luther ebben az irányban talán nem mondta, de az előbb említett példát fordítva is megfogalmazhatjuk: ha valaki az evangéliumot akarja kivenni és csak a törvényt meghagyni, akkor pedig a törvény válik evangéliummá! Ezt itt a Tízparancsolatban meg is figyelhetjük — legalábbis abban az értelemben, hogy minden szigora ellenére, épp a bevezető révén az is kiderül, hogy Isten kegyelmével fordul népe felé, és még a törvényt is irgalomból adja nekik. Ezért kezdődik evangéliummal a törvény: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” (2.) Ahogyan a konfirmációi alkalmakon a tízparancsolat magyarázatánál mindig kiemeljük, hogy mennyire hangsúlyos: Isten mielőtt kér, már ad!

Kőtáblák és sorrendjük. Végül lehetne arról is beszélni, miként borítjuk fel mi a kőtáblák sorrendjét. Isten elsőnek az Őrá vonatkozó parancsolatokkal foglalkozik. Egyrészt mert ezek a legfontosabbak. Másrészt, mert ezekből kell, hogy következzen a felebarátra vonatkozó rész. Fontos tudnunk, hogy Jézus megerősíti a kőtáblák sorrendjét, és nekünk sincs jogunk felcserélni. Pedig mennyivel előbbre tartjuk a másodikat! Ráadásul igencsak formálisan értjük. Pedig ha a tizediket komolyan vennénk, kiderülne, hogy nemcsak a tettleges cselekményeink, de már a kívánságaink is bűncselekményt jelentenek! Arról pedig nem is szólva, hogy még egyházi körökben is minduntalan kihagyjuk, elnyomjuk, hogy a legelső az, hogy Istennel legyen helyén a viszonyunk, és mindenek felett imádjuk Őt!

Megkockáztatom, hogy ha a legelső parancsolatot komolyan vennénk, betartanánk, és aszerint élnénk, a többire már nem is lenne szükségünk figyelni. Mert akinek az élő Isten az Ura, aki Őbenne bízik, és Reá meri bízni teljesen az életét, annak eszébe sem jutna, hogy a bűn útjára lépjen. Igen, Ő legyen az első, az egyetlen az életünkben, és akkor minden a helyére kerül! Nem azért követeli ezt tőlünk, mert ilyen kicsinyes és önző lenne, hanem azért, mert tudja, hogy ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy az életünk rendben legyen. Az Ő egyedüli imádata az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megmeneküljünk, és életünk legyen! Látjuk, hogy pusztán a földi élet sem lehetséges anélkül, hogy megtartanánk a törvénynek ezt a minimumát, ezt az alkotmányt — az örökélet pedig végképp lehetetlen nélküle! Ámen.

Vagyis: egyedül engem tarts Istenednek. Mit jelent ez? Mi az, hogy Istenem van? Ki az Isten? Az, akitől mindenemet várom. Aki menedékem a szükségben. Istenem van: ez azt jelenti, hogy van valakim, akiben szívből bízom és hiszek. Aminthogy a bizodalom és hit teszi Istent is, meg a bálványt is. Ha hited és bizodalmad helyes, akkor Istened van, viszont ha hamis, akkor csak bálványod van. Mert Isten és a hit elválaszthatatlan. Akin szíved csüng, — akire hagyatkozol, az valójában Istened.

Az első parancsolat tehát helyes hitet követel. Olyat, mely az egy igaz Istent ragadja meg s rajta csüng egyedül. A veleje ez: meglássad, hogy csak én legyek Istened. Senki mást ne keress. Szűkölködöl valami nélkül? Tőlem várd és nálam keresd. Szenvedés gyötör? Hozzám kiálts s ne tágíts tőlem. Én, én megelégítlek, minden bajodból kisegítlek. Ne hűtlenkedj hát, — másutt keresvén békességet!