15Vízkereszt utáni 1. vasárnap - Rm 12,01-05.doc

13.Ó2 - Vízkereszt utáni 1. vasárnap - Rm 12,01-05 /12.24

Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes. A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell, hanem arra igyekezzék mindenki, hogy józanul gondolkozzék az Istentől kapott hit mértéke szerint. Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.

187; 1; 361; 371

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

„Mi dolgunk a világon?”- teszi fel a kérdést a költő, Vörösmarty Mihály - Gondolatok a könyvtárban c. versében - s adja is meg rá rögtön a választ, ekképpen: „Küzdeni erőnk szerint, a legnemes'bbekért!”

Mi dolgunk - testvéreim - a világban, amelyben élünk, ahol teljesítjük küldetésünket? - kérdezhetjük önmagunktól. Élni, küzdeni, harcolni úgy, hogy méltón képviseljük azt, akinek a küldetésében járunk. Járunk azért, hogy Isten akarata szerinti élet lehessen az életünk.

Mi dolgunk a világban? - kérdezhetjük. S a válasz az, hogy a dolgunk nem több, de nem is kevesebb, mint: Istennek tetsző életet élni, mindenkor és mindenhol.

Néha a megfogalmazás, a meghatározás tűnik a könnyebbnek, míg a megvalósításnak már sok akadálya van. Egyszerűbb ugyanis távolról meglátni dolgokat, felismerni a jót és a rosszat, mint benne élve. A mások hibája, a mások bűne messziről kiabál, míg a sajátomat nem veszem észre.

„Szánjátok oda testeteket okos istentiszteletként, élő- és szent áldozatul” - mondja az apostol igénkben. Szánjátok oda teljesen! Vagyis az egészet, mindent, feltétel nélkül! Okos istentiszteletként, vagyis értelmes, ésszerű szolgálatban.

Mert a keresztyének élete - Krisztus dicsőségének rejtett hordozója.

A hitetlenek számára a keresztyén emberek élete az a biblia, amelyet a legtöbben olvasnak.

Aquinói Tamásról jegyezték fel, hogy egyszer egy szerzetestársával megbeszélte, hogy elmennek a városba prédikálni. El is indultak. Útközben elkezdtek beszélgetni. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy a városba érve is folytatták, miközben az utcákat járták. Egy idő után aztán azután elindultak hazafelé.

A falujuk határába érve - egy rövid időre kifogyva a szóból - így kiáltott fel a szerzetestárs:

- Elmentünk a városba, haza is jöttünk, s közben csak beszélgettünk. S amiért mentünk, hogy prédikáljunk az embereknek, arról teljesen megfeledkeztünk.

- Dehogy! - nyugtatta meg Aquinói Tamás - hiszen egész úton mást se csináltunk. Az emberek, akik közben minket néztek, többet megtudtak, mintha hozzájuk szóltunk volna.

Bizony, a viselkedés, az élet, a tettek sokszor szavak nélkül is többet mondanak. Néha jobban érthetők!

Több helyen használják istentiszteleten azt a formát, hogy az oltárnál felolvasott ige után elhangzik az a felszólítás, hogy „a most hallott igére válaszul valljuk meg hitünket!”

Fogalmazhatnánk most úgy is, hogy a karácsonyi, vagy a vízkereszti evangéliumra válaszul: szánjuk oda testünket, életünket, Istennek tetsző áldozatul. Isten szeretetére mi is adjunk áldozatot. Ne a fölöslegesből, a nélkülözhetőből, hanem a legszükségesebbet, a legfontosabbat - az életünket. Ne igazodjunk a világhoz, ne ússzunk az árral, hanem változzunk meg, értelmünk megújulásával. Azért, hogy megítélhessük, mi a jó, mi az Istennek tetsző, a tökéletes.

Az árral csak az elpusztult halak sodródnak, míg az élő halak szembe úsznak azzal. Vajon mennyire befolyásol minket a korszellem, korunk életérzése? Tudunk-e, merünk-e mást nyújtani, jézusi etikát és erkölcsöt adni a hozzánk fordulónak?

Bizony testvéreim, gyakran bátorság kell ahhoz, hogy ebben a szabad, liberális világban Isten törvényét állítsuk mércének, az egyetlen helyesnek, a követendőnek. Legyen az akár a magán, akár a közélet bármely kérdése. Bátorság kell hozzá, hogy ne váljon csupán formalitássá, úgymond „papolássá”. Isten akarata a lehetőségek határán belül van. Nem kíván, és nem is vár el tőlünk lehetetlent, vagy teljesíthetetlent. Ismeri az embert, hiszen az Ő teremtménye. Ismeri képességeit és korlátait is. És Ő ehhez a hús-vér emberhez szól.

A reklámok milyen alattomosan tudják befolyásolni az embereket. Amikor mindenre rá akarnak beszélni. Olyan dolgokat is megveszünk, kipróbálunk, amire egyáltalán nem is lenne szükségünk. A jó bornak nem kell cégér?! Néha mi magunk sem tudjuk, hogy ez kijelentés-e, vagy kérdés? Hol így értelmezzük, hol úgy. A helyzettől függően.

„Változzatok meg értelmetek megújulásával!” - hangzott az ige.

Divatos dolog ma testépítő szalonba járni. Mi is történik egy ilyen helyen? Valaki idejét, pénzét nem sajnálja feláldozni azért, hogy megfeleljen egy bizonyos társadalmi réteg elvárásainak. Mindent megtesz azért, hogy lefogyjon, hogy testi adottságai közeledjenek ahhoz a sémához, szépségideálhoz, amit a TV, vagy a divatlapok sulykolnak belénk.

De egyáltalán, nem új ez a szemlélet. Hiszen nem volt idegen ez a törekvés a hellenista, görög kultúrát befogadó római polgártól sem.

A testkultusz ellentéteként beszél Pál apostol az „okos istentiszteletről”, amikor a testünkkel való törődés nem öncél, hanem arra való igyekezet, hogy Istennek tetsző, szent áldozat lehessen az. Testi életünk, életmódunk kell, hogy tükörképe legyen Isten irgalmának.

Így az istentisztelet is léleképítő hellyé válik. Tréning, lelki gyakorlat, testünk önfegyelme, áldozatos életre való nevelése, amely együtt jár az értelem megújulásával, a helyes önismerettel.

Mai ünnepünk óegyházi evangéliumi igéje a 12 éves Jézusról szól, amint Isten közelében, a templomban, megfeledkezik mindenről, elfeledkezik a világról. Odaszánja magát Istennek, mert csak Őrá figyel. Számára Isten szava lesz a meghatározó, a döntő.

Nem lehet megalkuvások között élni. Az igazi, az okos istentisztelet, az értelmes szolgálat mindig áldozat. Nem kényszer, mert az áldozat Istennek szentelt adományt jelent.

A keresztyének élete, a keresztyén élet nem más testvéreim, mint ajándék Istennek, hálából, a megváltásért.

Fontos, hogy a mértéket ne önkényesen válasszuk, hanem az egyetlen mérték a hit, a Krisztusba vetett hit legyen.

Pogány, római mondás, hogy „mindenki a maga szerencséjének kovácsa.” Vagyis azt jelenti, hogy: csak magadban bízhatsz! Csak rajtad múlik a jövőd! - hangzik sokszor ma is. Hiába minden; Isten nélkül, a Megváltó Úr Krisztus nélkül nincs „okos istentisztelet.” Az értelmes, szolgáló élet kapcsol Krisztushoz s ad védelmet a csábításokkal szemben.

Ez őrzi meg az egységet, hiszen Krisztusban vagyunk egy test! S ezt sokszor nehéz megélni. Nehéz elhordozni a mások nyomorúságát. De Isten - bár a közösség, amelyben élünk, naponként új gondokkal, problémákkal szembesít - mégis mindig megerősít. Erőt ad az imádságban s részesít a közösség áldásaiban.

Így lesz életünk Isten irgalmasságára épülő élet, amely sohasem az emberi teljesítményre, hanem Isten irgalmára és szeretetére alapozódik, s válik közben értelmes, neki tetsző szolgálattá, az övéi közösségében.

(A Krisztus-követés gondolkodást feltételez, tájékozódást, mérlegelést, gyakran töprengést és vívódást, végül pedig döntést. Kockázatvállalást, sőt bizonytalanságot is. De döntést, annak alapján, hogy megértettem, mi az Istennek tetsző dolog. Ehhez megújult értelmet ígér Isten, aki úgy árasztotta ránk a világosságot és meleget adó szeretetét karácsonykor, ahogyan az égen felragyog a nap. (Szabóné Mátrai Marianna) )

A közösségnek, amelyhez tartozunk, szüksége van ránk, akár lelkészek, akár egyházfik, akár vállalkozók, akár ügyes háziasszonyok vagyunk. Mind mást tudunk beletenni a közösbe, másként építjük a gyülekezetet és egymást. S ha ez jól működik, a köztünk lévő Krisztus fog átragyogni rajtunk, és másokat is magához vonz.

Reményik Sándor: Istenarc c. versében írja:

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Tán lét-előtti létem emlék-képe!

Fölibe ezer réteg tornyosul,

De érzem ezer rétegen alul,

Csak nem tudom, mikép került a mélybe.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

Néha magamban látom, néha másban.

Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,

Ha rossz órámban eltűnik egészen

Alter-egóm az örök vándorlásban.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

A rárakódott világ-szenny alatt.

A rámrakódott világ-szenny alól,

Kihűlt csillagok hamuja alól

Akarom kibányászni magamat.

Egy istenarc van eltemetve bennem,

S most ásót, kapát, csákányt ragadok,

Testvéreim, jertek, segítsetek,

Egy kapavágást ti is tegyetek,

Mert az az arc igazán én vagyok.

Egy istenarc van eltemetve bennem:

Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.

Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.

S bár világ-szennye rakódott reája,

Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Nyugtalanítson, s ne hagyjon békén. Adja Isten, hogy így legyen. Ámen.