47.Ó1 - Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap - Lk 05,01-11 /10.37
Amikor egyszer a sokaság hozzá tódult, és hallgatta az Isten igéjét, ő a Genezáret-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mentén vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot. Miután abbahagyta a beszédet, ezt mondta Simonnak: „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!” Simon így felelt: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat.” S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik; ezért intettek társaiknak, akik a másik hajóban voltak, hogy jöjjenek és segítsenek nekik. Azok pedig odamentek, és annyira megtöltötték mind a két hajót, hogy majdnem elsüllyedtek. Simon Péter ezt látva leborult Jézus lába elé, és így szólt: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: „Ne félj, ezen túl emberhalász leszel!” Erre kivonták a hajókat a partra, és mindent otthagyva követték őt.
Keresztyén gyülekezet, kedves testvérei az Úr Jézus Krisztusban!
Egy csodálatos találkozás! Ezt a rövid, összefoglaló címet is lehetne adni mai ünnepünk evangéliumi igéjének. Mert nagyon sok minden történik ott, a genezáreti tóparton, de a Jézussal való találkozás teszi azt mássá, rendkívülivé, csodálatossá.
Milyen sok találkozásban van részünk nap mint nap! Új arcok, új ismerősök, de milyen kevés az olyan találkozások száma, amelyek mély nyomot is hagynak bennünk. Amelyek élménye több egy múló pillanatnál! Amelyek formálják, alakítják, sőt, átalakítják az életünket.
Ez a találkozás valami ilyen lehetett - Péter életében. „A tanítványság” születéséről szól egy rendkívüli esemény kapcsán. Előbb azonban a csodákat vesszük észre, azokat, amelyek kézzel foghatók. Pedig csendben, láthatatlanul, a szívekben is kezd ébredni és éledni valami. Hit? Bizalom? Még megnevezhetetlen, alig érezhető. Még csak most kezdődik. Ott, ahol Jézus van. Ott, ahol Jézus munkálkodik. Mert hiszen minden a Vele való találkozással kezdődik.
Szeretek úgy hallgatni történeteket, hogy közben becsukom a szememet. S a szavak nyomán akkor megelevenedik minden. Mintha én is ott lennék, s nem csupán egy távoli szemlélő, hanem egy közeli, az eseményeket közvetlenül is átélő volnék.
Jézus ott van a Genezéreti tó partján. A leendő tanítványok között. Bepillantást nyerhetünk a munkás hétköznapjaikba, s kudarcaikba is egyúttal. Hirtelen feltűnik Jézus, akinek szava és cselekedete gyökeres változásokat hoz. Erre a sajátosan megfogalmazott isteni üzenetre figyelünk ezen a vasárnapon.
Jézus itt is tanította a sokaságot. Itt is! Mert nélkülözhetetlen az Isten igéjének hallgatása.
Mai világunkban vajon milyen értéke van a szónak? Szinte hihetetlennek tűnik, hogy évszázadokkal ezelőtt még micsoda értéke volt a szónak. Az adott szó kötelezett, az ígéret - még tanú nélkül is - megmásíthatatlan volt. Sokszor hatalmas értékek cseréltek gazdát szóbeli megállapodás alapján. Azután - bizonyára szépen lassan, fokozatosan elvesztette értékét a szó.
„A szó elszáll, az írás megmarad!” - igazolja ezt a mindenki által jól ismert közmondás. Biztos, ami biztos! - fokoztuk ezt tovább. Ma már a hivatalos irat sem ér semmit tanuk és közjegyzői hitelesítés nélkül.
Minek van igazán súlya? Keresztyén fórumokon gyakran kap elsőbbséget az a nézet, hogy nem beszélni kell Isten országáról, hanem cselekedetekkel kell bizonyságot tenni Isten kegyelméről, szeretetéről s így kell a hitetlen világ számára hitelessé tenni Isten váltságról szóló evangéliumát. Vagyis az lenne a fontos, aki szól - és nem a mondanivaló??? Jézus tanít Isten országáról, hangzik Isten igéje. Az evangélista azt hangsúlyozza, hogy az ige, vagyis Isten szava a döntő, a meghatározó. Nem a közvetítő személye, hanem az evangélium maga állít meg az életúton, s formál igehallgató gyülekezetet belőlünk.
Fáradt halászok, akik még a saját feladataikkal is kudarcot vallanak, most a találkozás nyomán még nagyobb feladatra kapnak megbízást.
A kudarc az élet természetes velejárója. Ez önmagában nem is érdekes. De - és éppen ez a szokatlan - Jézus kivívja az ember ellenkezését: „Evezz a mélyre, és vesd ki a hálódat!” - parancsolja. Jézus szava provokál. Egy eredménytelen éjszaka után szinte értelmetlennek tűnő parancs ez. Hát nem volt elég egy kudarc? Ha éjszaka, partközelben üres maradt a háló, nappal a mélyben még annyi eredmény sem várható! Ilyet csak az mondhat - gondolják - akinek halvány sejtelme sincs a halászatról.
Igen, ez így is van - emberileg. Isten a képtelenségek útján indul el, és a képtelenségek útjára viszi azokat, akiket megszólít.
Mint ahogyan képtelenségnek tűnt az Ábrahámot elhívó szó, az az ígéret, hogy egy gyermektelen, a hetvenes éveit taposó házaspár egy nagy nemzet szülője lesz. Képtelenségnek tűnt a názáreti Máriát megszólító szó, amely a Megváltó születéséről prófétált. Ugyanúgy képtelenségnek tűnt, mint a fáradt halászokat munkára biztató szó. De Isten előtt nincsen lehetetlen. Az Ő útjai kiszámíthatatlanok.
Tanít a múlt, Istent „igazolja” az egyháztörténelem is. Egy wittembergi szerzetest szólít meg, hogy - nem törődve Wicklif János, Husz János, vagy Savonarola Jeromos kudarcba fulladt reformációs kísérleteivel - kimozduljon kényelmes kolostori magányából, és beálljon a reformátorok közé, s elindítson egy mozgalmat immár fél évezredet felölelő útjára.
Bizony, érthetetlen, hogy „… azokat választotta ki Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket; ….. és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket; hogy egyetlen ember se dicsekedjék az Isten színe előtt.” - írta Pál. (1Kor 1,28-29)
És a biztosnak tűnő kudarc sikerré változik. Csoda? Igen! De a csoda nem ott kezdődik, amikor fényes nappal szakadásig megtelnek a hálók! A csoda ott kezdődik, hogy Péter Jézusnak azt a minden szakmai ismeretnek ellent mondó parancsát teljesíti.
Mint ahogyan Ábrahám életében is megtörtént. A nyugodt életvitelbe belerobban az Úr szava: „Hagyj el mindent, ami a biztonságot jelenti! És bízd rám magad!”
Ismeretlenbe visz az út, nincs emberi előfeltétele az indulásnak. Mégis csodálatos indulás! Ismeretlenbe visz, megcsúfolja az emberi előrelátást. Elindult, szót fogadott, mert mindegyik hitt az Úr ígéretének! Mert „a hit nem a látott dolgok felől való meggyőződés” - olvasható a zsidókhoz írt levélben (Zsid 11,1).
Bizony, csodálatos indulás! Csoda, vagyis nem mindennapi, s talán egyszeri, megismételhetetlen. És ebben van valami félelmetes.
Csak néhány példa: Mózes megijed, amikor Isten megjelenik neki és elhívja; Ézsaiás kétségbeesik, amikor Isten dicsőségével találkozik. A pásztorok megrémülnek, amikor karácsony éjszakáján megszólalnak az angyalok. Ahogyan Jézussal s a hatalmával szembesülő halászok is megrémülnek. Mert az Istennel való találkozásnak van egy feloldhatatlanul szorongató vonása. „Eredj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” - sóhajtja Péter.
„Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, de csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem!” - imádkozza az Egyház népe másfél évezrede. Az új úton, a tanítványság útján a megrendült, Őbenne bízók tudnak csak elindulni.
Jézus belép Péter életébe. Egy gyökeresen más, egy új úton indít el úgy, hogy elénk lép s megmutatja az élethez vezető utat.
Igéje elvégzi bennünk is munkáját.
Csodálatos találkozás! Mely először érdeklődést, azután félelmet, majd végül vágyat ébreszt. Megszólít, és elhív. Ott és akkor, úgy, ahol, és amikor nem is gondoljuk. Felébreszt, felráz a közömbösségből, megláttatja milyenségemet, hogy felismerjem: Nála van az élet.
Áldott találkozás ez! Ő hozzánk is szól, minket is megszólít. Vajon meghalljuk-e, s tudunk-e mindent otthagyva, ellenkezés nélkül - úgy, ahogyan Péter is tette - tudunk-e elindulni Ővele, az új úton?
Jó lenne, ha őszinte igen-nel válaszolhatnánk! Adja Isten, hogy így lehessen. Ámen.