38Húsvét utáni 4. vasárnap – Ézs 12,1-6.doc

36.Ó3 - Húsvét utáni 4. vasárnap - Ézs 12,1-6

Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, URam, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az ÚR, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából. Azon a napon ezt mondjátok majd: Adjatok hálát az ÚRnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit! Emlékeztessétek őket, hogy neve magasztos! Énekeljétek, hogy milyen fenséges tetteket vitt véghez az ÚR, tudja meg ezt az egész föld! Kiálts és ujjongj, Sion lakója, mert nagy közöttetek Izráel Szentje!

57; 6; 49; 51;

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mai vasárnapunk az Éneklés vasárnapja. Hiszen a mai nap zsoltára is éneklésre buzdít, s egyházunkban is éppen ezért ezen a vasárnapon rendezik immár évek óta a gyülekezeti kórusok találkozóját.

Énekelni öröm, énekelni jó! - szokták mondani. Sajnos inkább csak mondják már, de elvesztette igazságát. Istentiszteleti alkalmakon hányan vannak vajon, akik szívből énekelnek! Néha elnézem titkon, hogy van, aki ki sem nyitja a könyvét, vagy bele sem néz. Mintha valahol egészen máshol járna! Ha egy világi rendezvényen felcsendül a himnusz zenéje, vajon hányan vannak, akik éneklik is! Olyanok, akik megtehetnék? Temetéseken - az ott jelenlevő gyülekezeti tagok közül is - ki énekel egyáltalán? Legtöbbjük sajnos csak szemlélőként van jelen, távol állva, csak a jelenlétével teszi tiszteletét a gyászolóknak, de csak ennyi.

Rólunk, magyarokról mondják, hogy mindig énekelünk. S valóban, ha megnézzük énekkincsünket - akár a népi, akár az egyházi énekeket is - találunk szinte bármilyen alkalomra valót. Ha örülünk, énekkel tudjuk igazán kifejezni érzésünket. S a jókedv ragadós. Mást is megvidámít. Ha pedig szomorúak vagyunk, a zene segít kijutni a mélységből. Mert megvigasztal s reményt ébreszt.

Annyi minden történik világunkban, életünkben! Az életért, a vigasztalásért, s minden jóért - hát hogyne dicsérnénk az Istent! Tudjuk, hogy Isten mindent értünk tesz, Ő véd meg a veszedelmektől, Ő derít ránk víg napot. Ahogyan Gerhardt Pál is írta s énekelte egyik énekében a következőképpen: „Mindennap megújul rajtam, Jó Atyám, szereteted; Hogyne zengne néked ajkam Hálát és dicséretet!” (ÉK 53,7)

A hívő ember életéből elmaradhatatlan a hála. Ha mi úgy igyekszünk nevelni gyermekeinket, hogy a legkisebb dolgot is megköszönjék és hálásak legyenek mindenért, amit kapnak, akkor mennyivel inkább megkívánja ezt tőlünk Isten, aki sokkal nagyobb és sokkal értékesebb ajándékokat ad nekünk. Jézus is azt mondja: „ha ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik tőle kérik.”

Ez, a ma előttünk álló fejezet Ézsaiás könyvéből, hálaének, mégpedig az Isten kegyelmét, szeretetét, szabadítását megtapasztalt embernek a hálaéneke. Lássuk meg, hogy mi indítja erre a hálaénekre a megszabadult és megszabadított embert!

Az első ok az, hogy elfordult róla Isten haragja! Bizony, nem ok nélküli volt Isten haragja! A próféta sem önmagát, sem népét nem mentegeti. Azonban hatalmas az öröme és hálája, amikor megtapasztalja, hogy mindez már a múlté, sőt az az Úr, aki haragudott, immár megvigasztal.

Mert nem „ellene”, hanem „érte” haragszik. Azt akarja, hogy neki jó legyen. Neki, az embernek! De a harag nem csak megszomorítja, de vissza is tereli a jó útra az eltévedtet. Isten elfelejti haragját, s szeretettel fordul az Övéihez.

A második ok, amiért megszólalhat az örömének: a szabadítás! Bizonyára sokan megtapasztalták már azt, hogy amikor egy állat csapdába esett és ki akarja valaki onnan szabadítani, az az állat csak még vadabb lesz. Önmagától akarna kiszabadulni, s elutasít mindenki mást. Elutasít minden segítséget. Talán azért, mert azt sejti, hogy a csapdát állító jön vissza s a vesztét okozza. Fél, minden erejével tiltakozik a segítség ellen. Harap, mar, minden erejével küzd. Félti az életét, s azt gondolja, nem megszabadítani, hanem elpusztítani akarják. Legfeljebb csak utóbb tapasztalhatja meg, hogy valóban kiszabadítani, vagy elpusztítani akarták-e.

Így van az ember is az Istennel való kapcsolatban Amikor Ő a veszedelemben vergődő ember felé nyúl, az ember kétségbeesetten tiltakozik, mert azt hiszi, hogy Isten az életére tör. Amikor az ördögtől megszállottak találkoztak Jézussal, kiáltozni kezdtek: „Mi közünk hozzád, názáreti Jézus!” Hárítanak, mert féltették az életüket, s még Jézusban is ellenséget láttak.

Pedig Jézus nem azért jött, hogy elveszítse az embereket, hanem azért, hogy megtartsa. Ahogyan oly sokszor idézzük: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Persze, ez a szabadítás nem megy mindig fájdalom nélkül. A nyakra szoruló hurkon is lehet, hogy előbb még szorítani kell, hogy azután kioldható legyen. Izrael népét is kiszabadította az Úr Egyiptomból, de az a szabadítás sem volt mentes a szenvedésektől. A tíz csapás, a több évtizedes pusztai vándorlás, az éhezés, a sok-sok megpróbáltatás - mind-mind sok küzdelmet hozott - de végül is elérkezett a teljes szabadulás!

S nem csak népek, de az egyes emberek életében is így megy végbe a szabadítás. Sokat szenvedett Jákób, míg megszabadulhatott. De ugyanígy a samáriai asszonynak is, és másoknak is az életében így történt a szabadítás. A mélységen át vezetett az út a szabadulásra.

De a megszabadult ember azután már tele van hálával. Hiszen tudja, mitől szabadult meg, s átélheti azt, amit nyert. Ezért szólal meg szívből a hála. Jakab apostol is azt tanácsolja, hogy akinek öröme van, az énekeljen. Ugyanis mindig azt szólja a száj, amivel már csordultig van a szív is.

A harmadik ok, ami hálára indítja az embert: hogy megtapasztalta Isten csodálatos, nagyságos dolgait!

Kedves Testvérem! Fel tudnád-e sorolni mindazt a szépet, jót, amit már megtapasztaltál saját életedben? Felismerted-e életed folyamán, hogy hol és mikor volt Ő veled, hol lépett be életedbe, hogyan terelgetett a jó útra, vagy mentett meg a veszedelmektől? Az gondolom, volna mit felsorolni mindenkinek! Mert már önmagában az is csoda, hogy élünk! „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk. Mert reánk tör, hogy elnyeljen gonosz ellenségünk. Száz veszélytől utunk rejtve, nincsen erőnk nékünk. Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk!” - hangzik egyik evangélizációs énekben. Önmagában csoda az egész világ, ami körülvesz minket! Önmagában már az is csoda, hogy még vagyunk!

Mennyi kísértés vesz körül, s csoda, hogy az emberiség még nem pusztította el önmagát! Húsvét erről a csodáról beszél, s minden kereszt erre emlékeztet. Arra, hogy mit tett Isten értünk! A legtöbbet, amit tehetett! Hát „hogyne dicsérnénk az Istent zengedező énekkel”!

S nemcsak én dicsérem Őt, hanem azt akarom, hogy mindenki meglássa és megtudja, s mindenki Róla zengjen dicséretet.

Igen! Hálás vagyok, mert az Övé vagyok. Hálás vagyok, mert elfogad. Hálás vagyok, mert Ő az én Istenem. S hogyan fejezhetném ki másképpen hálámat? Úgy, hogy bizonyságot teszek Róla - énekkel és cselekedeteimmel, egész életemmel.

De végül is mi más fakaszthatna elsősorban éneket a szívünkben, mint annak öröme, hogy bár bűneinkkel magunkra haragítottuk az Urat, Ő mégis vigasztalóként lépett mellénk Jézusban?!

A hálaadás azonban sosem ér véget ott, hogy amit átéltem Isten gondoskodásából, azt megköszönöm Istennek. Akinek csak idáig terjed a hálaadása, az még igencsak csökevényes, vagy talán nem is őszinte. Nem, a próféta a következőképpen tárja elénk a hálaének rendjét: „Azon a napon ezt mondjátok majd: Adjatok hálát az Úrnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit! Emlékeztessétek őket, hogy neve magasztos!” (4.) Amit Isten tesz velünk és értünk, az szétfeszít mindent, és ellenállhatatlanul kívánkozik minél szélesebb nyilvánosság elé. Mondhatnánk úgy is: Az a keresztyén, aki átélte, hogy Isten szíve a haragból átfordult a vigasztalásba és Szabadítója lett, annak hálaadása és egész élete olyan sugárzóvá válik, hogy egyúttal a világ felé hirdetett hitvallássá is válik. Akár szó szerinti énekkel, akár egyszerűen csak a becsületes, megbízható, jézusi lelkületű életvitel dalával.

Gyakran esünk abba a kísértésbe és hibába, hogy a hálaadásunk irányultsága téves. Hálát adunk azért, hogy megszabadultunk ― és bizonyságot teszünk arról, mit is éltünk át. Pedig nem ez számít. Nem a magunk élménye a lényeg, nem az számít, amit átéltünk. Ézsaiás énekének zárómondata ebben is eligazítást ad: azért kell kiáltanunk és ujjonganunk, „mert nagy közöttetek Izráel Szentje!” (6b.) Isten nagysága, Megváltónk nagysága fakasszon örömkiáltást ajkunkra, hogy valóban megértsük, és másoknak is tudatára adjuk, milyen nagy közöttünk a Megváltó Isten!

Kedves Testvérek! Szóljon hát az örömének, hiszen várjuk azt a napot, amelyen végleg megszabadulunk, amelyen a menthetetlen bűneink miatti harag mégis elmúlik, és amelyen visszatér a mi Urunk, Jézus Krisztus - teljes hatalommal és dicsőségben! Ámen.