29Böjt 6. vasárnapja - Fil 02,05-11.doc

27.Ó2 - Böjt 6. vasárnapja - Fil 02,05-11

Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

189; 3; 438; 208

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A hosszú, 40 napos böjt lassan a vége felé közeledik. E böjti utat járva azonban csak azt mondhatjuk el, hogy túl vagyunk a felén, de a legnehezebb, a legsúlyosabb, a legfájdalmasabb, a lelkünkben igazán mély nyomot hagyó események még ezután következnek.

Látszólag a legvidámabb böjti vasárnap ez a mai. Az események, a történések, Jézus jeruzsálemi bevonulása, a „hozsannázó”, ujjongó emberek is annak rendkívüliségét hirdetik. De micsoda szakadék tátong az útra virágokat szóró nép, és az úton a Jeruzsálem felé közeledő Jézus között. A nép: királyt, földi és idegen hatalmaktól való megmentőt, és Megváltót lát a közeledő Jézusban, míg Jézus figyelme a szenvedésekkel és halállal közeledő, isteni ígéreten nyugvó szabadításra irányul. Ő már látja a „feszítsd meg!”-et kiáltó és követelő tömeget is; Ő már látja a Golgotán magasodó keresztet is!

A virágvasárnap óegyházi evangéliumi és levélbeli igéiben - amelyek mindegyike egyértelműen a mai ünnep üzenetét hordozza - mind a kettőben egy út formálódik ki. Míg az evangéliumban a történés, addig a levélben az előzmény és a következmény kerül az előtérbe, annak minden személyes vonzatával együtt.

A bevonulás útja és a golgotai út! Lakásunkban az előszoba falán függő kis kép, egy kis kerámialapra égetett néhány sor jut eszembe: „Utak váltakoznak, fény, mélységes éj. De minden kegyelem! Ne félj!” - hangzik az idézett ősi balti áldás. S cseng vissza fülemben újra és újra. Valóban minden és mindaz, ami ott történt, kegyelem. Isten - hozzánk való végtelen kegyelme.

Utak, amelyeken járni kell! Utak, amelyek Istenhez vezetnek. Utak találkoznak, s milyen nehéz nemcsak a helyes utat meglelni, de végtelenül nehéz rajta járni és megmaradni is.

Vörösmarty Mihály mesejátékában Csongor keresi Tündét és a boldogságot. Vajon hogyan, vajon milyen úton juthat el hozzá? Mindössze ennyit tud:

Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra, szerte fut, / A középső célra jut.

A középső jut célra. De olyan egyformáknak látszanak! Mindegyik látszhat akár a középsőnek is!

Mai vasárnapunk - virágvasárnap - is egy utat mutat, jelöl ki számunkra. Utat, amelyen ott van Ő, Jézus. Utak, amelyiken Ő jár elől; senkit sem küld a bizonytalanba, hanem hív magával.

Jézus hív, jertek énutánam! Hűségesen kövessetek!

Lépjetek lábnyomomba bátran! Ne földiekre nézzetek!

Vegyétek fel keresztetek! A keskeny útra térjetek! - hangzik egyik énekünkben (EÉ 438,1).

Út, amelyik ott van, amely előttünk van. Út, amelyen Jézus jár! De milyen is ez az út?

Ez az út valami különleges és szokatlan. Ez az út a megüresedés útja.

Virágvasárnapi út, végtelen távlatokkal! Az evangéliumban leírt esemény a jeruzsálemi utca lelkes hangulatát idézi, ahol sokaság verődik össze, hogy üdvözölje a szamárháton érkező Messiást. Hangos az utca a „Hozsánna, áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!” kiáltásoktól. Úgy tűnik, hogy minden rendben is van. Úgy tűnik, hogy Jézus eljut népszerűségének a csúcsára. Felcsendülnek a köszöntések, de - a farizeusok gyűlölete is fellobban. S Pál apostol levelében erre - mintegy válaszol - csendül fel a krisztushimnusz. S abban - az Egyház hitvallása szerint - világossá válik az út vége is: a Golgota, s az ott álló, Jézusra váró kereszt is. De még ennél is tovább megy: mert megfogalmazása már Jézus születését is belevonja ebbe a körbe. S ez így van jól, így adja a teljes képet.

A betlehemi jászol és a golgotai kereszt „azonos fából” van ácsolva! Jézus születése éppúgy nem egy „kedves idill”, mint ahogyan a keresztre feszítése sem. A jónéhány éve bemutatásra került Passió c. film is - szokatlanul drasztikus és véres jelenetei ellenére is - csupán a valóság halvány tükröződése volt.

Jézus emberi testbe öltözése nem más, mint a megüresedés. Szolgai létforma, megalázottság.

Ez a létforma nekünk, magyaroknak nem ismeretlen a történelemből! Mátyás király a „királyi létformát” cserélte fel a „szolgaival” akkor, amikor álruhába öltözve az országot járta, s Kolozsvárott járva a városbíró önkényeskedésének lett részben tanúja, részben áldozata. Ő akkor is király volt, amikor a fát rakosgatta a bíró udvarában - csak akkor nem lehetett látni! Királysága el volt rejtve az egyszerű szegénylegény ruhájába.

Itt az Isten közöttünk - hirdetjük. A közöttünk-lét, a közelségnek ez az útja: Jézusban Isten „megalázta magát”, vállalva emberlétünket.

Ez az út a megüresedés mellett az engedelmesség útja is.

„Az Isten szeretet” - olvashatjuk János evangéliumában. Ez a szeretet öltött testet karácsonykor. Jézus kapcsolata az Atyával nem egyszerűen engedelmesség! Mert Jézus nem egyszerűen csak szót fogad, hanem Vele, az Atyával azonosulva cselekszik egész földi életében.

A 12 éves gyermek Jézus cselekedete - ott a templomban, amikor az ünnepek elmúltával nem hazaindul, hanem az írástudókkal marad - azonos az Atya akaratával. Gondoljunk a pusztában kísértő Ördöggel való szembenállásra, vagy a Jézust királlyá tenni akaró sokaságra; a szenvedésektől és az áldozati halál útjától Őt visszatartani akaró Péterre, a politikai szempontokat mérlegelő és a kellemetlen pert megszüntetni akaró Pilátusra! A valóságos Isten jelenik meg mindezekben, a valóságos ember képében.

Ez az út - amely ugyan szenvedéseken át vezet, de nem a mélységbe, hanem az egekbe. Ez az út - a felmagasztalás útja.

„Királyi zászló jár elől, keresztfa titka tündököl.” A passió, a szenvedés útját nézve, a sötétben már felragyog a fény. A titok emberközeli akar lenni. El akar juttatni arra a felismerésre, hogy ez az út már akkor is „felfelé” halad, amikor az emberi tekintet előtt még csak a mélység tárul fel. Már itt is, már ekkor is érvényesül Isten rendje: JÉZUS KRISZTUS ÚR! Nem meghátráló, nem kudarcot valló, hanem értünk szenvedést és halált is vállaló Krisztus az Úr!

Kedves Testvéreim! A világban történő események állandó rettegéssel töltik be szívünket. Már régen nem bízunk önmagunkban sem. Hiszen csak a gyengeségeinket, kudarcainkat tapasztaljuk. Semmi sem sikerül, hiába a jó szándék. Keressük azt, aki erősebb, aki hatalmas. Azt, akire rábízhatjuk magunkat.

A földi hatalmak csak földi bajoktól tudnak megvédeni. Pedig annál sokkal nagyobb a veszély. E virágvasárnapi út végén egy új szövetség formálódik: szövetség, amely nekünk is védelmet kínál. Szövetség, amelyet az élő Isten köt meg, és maga az Isten hitelesít. Amely biztos oltalom, védelem. Amely erős vár, biztos menedék.

„Jézus hív, jertek énutánam” - mondja énekünk. S Jézust állítja Pál is példaképül elénk.

De Jézus nem csupán példakép, még csak nem is erőforrás, hanem új életet teremtő, és ebben az életben kegyelmével megtartó Úr. Aki a Vele való közösségben árasztja ki áldásait tanítványaira, gyülekezetére, és egyházára. Ámen.