25Böjt 2. vasárnapja – Ézs 5,1-7.doc

23.Ó3 - Böjt 2. vasárnapja - Ézs 5,1-7

Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről! Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot épített, sajtót is vágatott benne. Várta, hogy jó szőlőt teremjen, de vadszőlőt termett! Most azért, Jeruzsálem lakói és Júda férfiai, tegyetek igazságot köztem és szőlőm közt! Mit kellett volna még tennem szőlőmmel, amit meg nem tettem? Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt? Most én megmondom nektek, mit teszek szőlőmmel: lerombolom a kerítését, hogy lelegeljék, kidöntöm a kőfalát, hogy összetiporják! Hagyom, hogy elvaduljon: nem metszik, nem kapálják, fölveri a tövis és a gaz. Megparancsolom a felhőknek is, hogy ne adjanak rá esőt! A Seregek URának szőlője: Izráelnek háza, és gyönyörű ültetvénye: Júda férfiai. Törvényességre várt, és lett önkényesség, igazságra várt, és lett kiáltó gazság!

83; 3; 462; (478;) 293

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Böjt immáron második vasárnapján újra ószövetségi ige áll előttünk. Érdekes módon szólal meg rajta keresztül Isten üzenete. Nem a megszokott módon, nem a megszokott formában. Talán azért is, hogy ne a megszokások szerint éljünk és cselekedjünk, hanem egy kicsit felrázzon és rádöbbentsen valós helyzetünkre.

Böjt! Ez a szó érdekes tartalmat hordoz. Aki böjtöl, azt jelenti, hogy valamit megvon magától. Kevesebbet eszik, önmegtartóztató életet él, mintha ezáltal érdemeket szerezne, mintha ez kedves lenne Istennek. Mi úgy értjük, hogy: a böjtöléssel mi cselekszünk, mi teszünk valamit. S bizony ez a baj! Mert ezáltal az emberre, az emberi teljesítményre mutatunk. Elterelve a figyelmet Istenről.

Pedig a böjt nem rólunk szól, hanem előre mutat. Az értünk cselekedő, bennünket motiválni, mozdítani, megszabadítani és feloldozni akaró Istent állítja elénk. S ha erre figyelünk, akkor lesz igazi a böjtünk. Mert akkor nem rólunk, hanem Istennek a Krisztusban megnyilvánuló mentő szeretetéről fog szólni - ma is. Mert Isten nem csak szerette a világot, hanem ma is szereti. S erről, a mindent feláldozni kész szeretetéről kell nekünk is tanúbizonyságot tennünk. Ezt kell felismernünk mindenkor, s ezért kell hálát adnunk.

Az Úr szolgája - böjt 2. vasárnapján erről a szabadításról beszél. Teszi úgy, hogy a próféta korának visszásságait bemutatva a jelenre, életünkre és helyzetünkre irányítja figyelmünket. Mert Ő ma is cselekszik, értünk. S nem csak az ítéletet villantja fel, mint valós következményt, hanem megadja a szabadulás egyetlen lehetséges irányát is.

Elolvasva az Igét, kétféle érzés keveredik bennem. Az egyik: a csodálkozásé, ahogyan egy költeményt olvas az ember. Micsoda szép szavakkal fogalmazza meg a próféta az Úr szőlőjéről e gondolatokat: azt, hogy mit tett az Úr az Ő szőlőjéért, s milyen csodálatosan írja le a csalódását is az elmaradt eredmény felett. Csalódását annak ellenére, hogy Ő mindent megtett. Mennyire várta a termést, mennyi mindent megtett előre, mennyire óvta és védte, már a borsajtót is elkészítette, hiszen olyan magától értetődő a termés, - és minden hiába. A nemes vessző vadat terem, a fáradozás hiábavaló. S ha nincs termés, bizony a sorsa is megpecsételődik.

Igen testvéreim, a költeményt hallgatva a csodálkozás, a gyönyörködés érzése ébredt bennem, de többször végigolvasva e szavakat, a szomorúság és a megrettenés érzése is felébred. Mert akármilyen csodálatos szavakat is hallunk, egyre jobban megérint. Minél többször olvasom, fel kell, hogy ismerjem: nem lehetek külső szemlélő! Nem hallgathatom úgy e szavakat, vagy nem nézhetem úgy a képsorokat, mintha rádiót hallgatnék, vagy mozit néznék. Mert rólam is, rólunk is szól e prófétai szó. Bizony, én is érintett vagyok, nagyon is mélyen. Az én sorsom is, és az én életem is benne van ebben a néhány versben. A hiábavaló, a bűnös, a kárhozatba vivő élet; elfecsérelt idő, eltékozolt alkalmak!

Miért van így? - cseng vissza a Gazda szava. Miért így lett? Miért nem termett igazit, jót, nemeset a vessző? A kárba veszett munka feletti szomorúság megkeseríti az Ige - előszöri meghallása után ébredt - első rácsodálkozás örömét!

Énekben önti ki Urunk szívét, csalódása miatt! Szeretett népe miatt kesereg, akiket népek milliói közül választott ki, akiket folyamatosan körülvett szeretete ezernyi jelével. És mégis minden hiába!

Kedves testvéreim, olyan vidéken élünk, ahol a szőlő az itt lakók mindennapjának része. Mindenki tudja, hogyan kell gondoskodni, ápolni, védeni a jövendő termés érdekében.

Isten is mindent megtett szőlőjéért, vagyis az Ő népéért. Kihozta az egyiptomi szolgaságból s a tejjel-mézzel folyó Kánaánban telepítette le. Megáldotta őket, s minden adott volt arra, hogy növekedjenek. Mindent megadott népének, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Mi, emberek, gyakran kövek közé, a résbe telepítjük a vesszőt, Ő azonban megtisztította a földet. Isten az Ige ásójával megforgatta és előkészítette a talajt, többet is tett, mint kellett volna. Ma is így készíti elő Urunk az emberszíveket. Megpuhítja, eltávolítja belőle a köveket. Szükséges, mert az emberszív nagyon is köves talaj. Talán a legkövesebb vidéken is könnyebb szőlőt ültetni és előkészíteni számára a talajt, mint az emberi szívekben. De Isten erre is vállalkozott. Hűséges munkatársakat küldött, akik nem sajnálták a fáradtságot, hanem végezték nehéz feladatukat.

Milyen csodálatos a megelőlegezett bizalom! Amikor nem utólag bíznak meg bennünk, hanem feltételezik azt, hogy érdemesek, méltók vagyunk valamire. Milyen megelőlegezett bizalom a friss telepítést olyan nagyra értékelni, hogy úgy óvja és védi a gazdája, mint a legnagyobb kincset. Középen a torony, amely véd. Mint Izrael népe Kánaán közepén, ahol kapott erős várat, kapott templomot. Vagyis a legfontosabbat - az élethez.

Már a pusztában is volt „templomuk”: a sátor, amiben őrizték a szövetség ládáját. Már akkor is volt, ahol összegyülekezhettek - hogy szoros közösségben lehessenek Istenükkel. Jeruzsálemben is azt akarta Isten, hogy a középpontban legyen a templom, Istenük háza. Azt akarta, hogy a gyülekezetben, az emberek életében is a templom legyen a központi hely! A templom olyan az egyházban, olyan az Ő népe életében, mint a szív a testben. A templomból kell szétáradni mindenfelé az éltető vérnek.

A Gazda sajtót is épített, megtéve az előkészületet a szüretre. Őt nem érheti váratlanul és meglepetésszerűen semmi sem. Várta a termést. A jó gyümölcsöt. Nem azért ültetett, mert árnyékot akart, hanem termést. Jézus Krisztus is erre figyelmeztet, amikor így szól az Úrról: „Minden szőlővesszőt, amely énbennem gyümölcsöt nem terem, lemetsz; mindazt pedig, amely gyümölcsöt terem, megtisztítja, hogy több gyümölcsöt teremjen.” (Jn15,2)

„Jézus, a te beszéded teremjen jó gyümölcsöket!” - énekeljük vasárnapról vasárnapra - és fogjuk ma is. Igen testvéreim, ez az Isten akarata. A hitnek gyümölcsei vannak. Hiába dicsekszik valaki hitével, ha nem termi gyümölcseit! Isten nem tűri a vegetálást, a gyümölcstelenséget - a hívők életében! Aki akár csak hallgatja is, de nem tartja meg Isten beszédét, aki nem terem jó gyümölcsöket - az vadszőlőt terem, használhatatlant, kivágásra méltót.

Miért van ez így? - tesszük fel mi is gyakran a kérdést, ha valami nem akaratunknak megfelelően történik. S a felelősséget áthárítjuk másra. Vagy embertársainkra, vagy Istenre. Mert a bűnt mindig a kapun kívül keressük. Mindig máshol, tőlünk távol. És ha nálunk, ha bennünk a baj, mi megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen?

Miért? - kérdezi Isten. Hiszen Ő mindent megtett értünk. Ő nem mulasztott. Ő nem késik. Ő mindent megadott nekünk, hogy megteremjük a hit gyümölcseit. Nem úgy, mint mi, akik tele vagyunk mulasztásokkal. Nemcsak az elkövetett rossz, de a meg nem tett, a sok-sok elmulasztott jó is vádol minket szüntelen.

Ne csodálkozzunk tehát, ha eljön a harag napja. Még vár, de lassan későre jár. Egyszer csak elveszi áldását, ha nekünk az nem kell, ha nem tartjuk fontosnak, ha nem élünk vele. Elveszi a védelmet s kiszolgáltat a gonosznak egészen. Most még kínálja Igéjét, szentségeit, a bűnbocsánatát, - az életet és az üdvösséget - de ha nekünk nem kell, ha nem tartjuk fontosnak, egyszer csak véget ér kegyelme, és elveszi tőlünk. Áldása nélkül pedig mindennek vége. Ha nem hangzik Igéje, és nem szállhat énekünk, csak a halál csendje vesz körül. Mert ahonnan Ő kivonul, ott csak a pusztulás marad. Őbelőle élet és erő árad, de nélküle csak a kilátástalan gyötrelem marad osztályrészünk.

Miért nem terem igéje jó gyümölcsöket? - kérdezi Isten. Miért? - kérdezhetjük mi is! Miért vannak ma is hitetlen emberek, miért vannak még ma is közömbös, szeretetlen, gyűlölködő, önző emberek? Miért vannak üres, kiúttalan életek?

Gyümölcs nélkül minden hiába! Isten nem erőszakolja ránk magát! Nem bánt. Úgy büntet, hogy nem törődik többé velünk. „Csak” megvonja áldását. S jaj annak - embernek és gyülekezetnek - amelytől Ő megvonta áldását.

Mert hányszor ismétlődik meg ugyanaz! Jogőrzés helyett jogorzás! Irgalom helyett siralom. Nem közel kell lenni Isten országához, hanem benne kell lenni! Nem beszélni kell a hitről, Jézusról, hanem hinni kell Benne! Nem „úgy” kell tenni, hanem azt kell tenni, amit mond. A látszat és a valóság bizony nagyon távoli rokonok, ha rokonok egyáltalán.

Vizsgáljuk meg magunkat Isten előtt - naponta, amíg tart a kegyelem ideje. Jól tudjuk, mit vár Ő tőlünk, mégsem teremjük azt.

Miért terem gyomot a nemes növény? Nem arról van szó, hogy az, ami nemes és jó, az elromlik, elgazo­sodik; hanem arról, hogy egészen más, a nemes helyett az ősi vad hajt ki és te­rem rossz, élvezhetetlen gyümölcsöt.

Gyakran csődhelyzetben élünk! Így van ez a keresztyén ember életé­ben is. Azért van szük­ségünk a naponkénti megtérésre, mert ismételten beleesünk a Sátán csapdájába (Tételek 95/1).

Isten ítélete alatt állunk! Egyházunk és a magunk elesett helyzetét bűneink váltják ki. Megújulási szándékunk - minden jó akaratunk ellenére is - bűnbánat nélkül nem kép­zelhető el. Fogadjuk alázattal Isten ítéletét, és ismerjük fel benne a tisztogatás mentő és áldó indulatát (Jn 15,1-8).

És mégis reménységben járunk! Igénk radikális és végleges pusztulás képét vázolja fel. Is­tennek „joga” van e rettenetes ítélet végrehajtására, mert Népe méltat­lanná vált a Vele való közösségre és a Tőle kapott küldetésre. Az Egyház - a keresztyénség - 2000 éves története lényegében ugyanarról szól, mint Isten Népének ezt megelőző 2000 éves törté­nete. De „Jézus ma még vár!” (É449) Igaz, hogy „Ábel vére bosszúért kiált” (1 Móz 4,10), de az is igaz, hogy Krisztusnak, a nagy Váltságszerzőnek is kihullt a vére a Golgotán - bűneink bocsánatára, amely „jobbat beszél, mint Ábel vére” (Zsid 12,24). Ezért a megdöbbenés helyére - az Ige olvasása közben - újra visszatér a rácsodálkozás öröme, s örömmel mondhatjuk: „Áldott légy kereszt, egyetlen reménységünk!”

Nem kerülhetjük ki az ítéletet, ha azzal hitegetjük magunkat, hogy Krisztus dolga úgyis a megbocsátás, és a kegyelem majd minden bűnünket elfedezi. Ez hazugság. A kegyelem az, ahogy a Gazda is körülárkolja a szőlőt, kerítéssel védi, felássa, kitisztítja a kövektől, megmetszi, megkapálja, megöntözi, kigazolja. Mérhetetlen szeretettel gondozza. A kegyelem az, hogy Urunk mindent megtesz azért, hogy jól teremjünk. De jaj nekünk, ha mindezek ellenére a nemes tőkéinken vad fürtök teremnek! Ha törvényességre vár Urunk, mi pedig önkényeskedünk, ha a magunk feje után járunk, ha megszegjük törvényét, parancsolatait. Jaj nekünk, ha Urunk igazságra vár, mi pedig kiáltó gazságokat követünk el. A kegyelem azt jelenti, hogy rengeteget `dolgozik rajtunk', és közben előre szól, figyelmeztet, óva int, nehogy hamis reményekben ringassuk magunkat, hanem vegyük komolyan már most szavát, mert a kegyelem ideje lejár, és akkor már senki sem menthet meg a kivágástól! Ámen.