31Nagypéntek - Lk 23,33-49.doc

29.B1 - Nagypéntek - Lk 23,33-49

Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya-helynek hívtak, keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Jézus pedig így könyörgött: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Azután sorsvetéssel osztozkodtak ruháin. A nép ott állt és nézte. A főemberek pedig velük együtt így csúfolódtak: „Másokat megmentett, mentse meg magát, ha ő az Isten választott Krisztusa!” Kigúnyolták a katonák is, odamentek hozzá, ecetet vittek neki, és így szóltak: „Ha te vagy a zsidók királya, mentsd meg magadat!” Felírás is volt a feje fölött görög, latin és héber betűkkel írva: EZ A ZSIDÓK KIRÁLYA. A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: „Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is.” De a másik megrótta, ezt mondva neki: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.” Majd így szólt: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Erre ő így felelt neki: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” Tizenkét órától egészen három óráig sötétség lett az egész földön. A nap elhomályosodott, a templom kárpitja pedig középen kettéhasadt. Ekkor Jézus hangosan felkiáltott: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” És ezt mondva meghalt. Amikor a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és így szólt: „Ez az ember valóban igaz volt.” És az egész sokaság, amely erre a látványra verődött össze, amikor látta a történteket, mellét verve hazatért. Jézus ismerősei pedig mindnyájan és az őt Galileától fogva követő asszonyok távolabb állva szemlélték mindezt.

189; 3; 208; 427; 11

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Nagypéntek ünnepe változó érzéseket váltott és vált ki az emberekből a múltban is, de a jelenben is. Ünnep, amely egyik országban fekete betűs hétköznap, és csak a templomok tárt kapuja jelzi, hogy az egyház minden látszat ellenére ünnepel, de van, ahol ez a nap is - mint egy ideje nálunk is - munkaszüneti nap. S mindkét esetben keresztyén országról van szó. De ez mutatja meg igazán azt, hogy mennyire különbözőek vagyunk, akár egy-egy esemény értékelésében is.

Nagypéntek - akár ünnepeljük, akár sem - olyan esemény volt majd kétezer évvel ezelőtt, amely feje tetejére állította a világot! Olyan esemény volt Jeruzsálemben, amely értékelése akkor is megosztotta az embereket. Lehetett örülni annak, hogy végre győzött a hivatalos akarat, lehetett bánkódni afelett, hogy egy újabb megváltási kísérlet kudarcot vallott. Mert ott, akkor ez volt a látszat. Nagypénteken a kereszt magasodik minden ember elé. Akár akarja, akár nem. Akár tudomásul veszi, akár sem.

S mintha az idők kőbe merevedtek volna! Ma is legtöbbször emberi oldalról tekintünk a történtekre, a történések emberi vonulatát mutatjuk fel, ahelyett, hogy az üdvtörténeti eseménysorozat döntő mozzanatát emelnénk ki.

Másképpen fogalmazva: szomorkodunk akkor, amikor örülnünk kellene! A látszat rabjai vagyunk évről évre, s az embert, az ember Jézust, no meg magunkat sajnáljuk, megfeledkezve arról, amiért történt minden.

Nagypéntek amolyan „gyásznappá” vált a gyülekezetek, és az egyes keresztyének életében, kegyességében. Ezt a gyásznap-jelleget hangsúlyozza sok helyütt a templomok oltárainak, szószékeinek, talán még egyéb berendezési tárgyainak feketébe öltöztetése, a virágok eltávolítása s az egyetlen - mécsesszerű - gyertya égetése. Még „a harangok is Rómába mentek”, hangzik a régi mondás, utalva arra, hogy miért nem szólalnak meg e néhány napban.

Vagy lapozgassuk át énekeskönyvünket, s nézzük meg énekeink szövegét. „E nap nagy fájdalmát, ó ember gondold meg…”, „Ó siralom, szívfájdalom, a lelkem hogyne sírna…”, „Jézus, szenvedésedről mostan elmélkedem…” és nem ez a néhány az, amelyekből a szomorúság árad. Gyász, fájdalom, bűnbánat - ezek az érzések a jellemzők, az uralkodók. Sokan a tragédia beteljesedését látják a Golgotán magasodó kereszten, s mindebből az ember gonoszsága, bűne kerül a látótérbe. Nem egyszer gyermekekben is felmerül a gondolat: „milyen kár, hogy ilyen gonoszok voltak az emberek s így bántak Jézussal!” Pedig Júdás árulása, a főpapok ítélete, Pilátus szerepvállalása mind-mint csupán eszköz Isten értünk munkálkodó üdvtervében. Ha Júdás nem árulja el Jézust, meghiúsul Krisztus küldetése. S akkor mi végérvényesen elveszünk bűneink miatt.

Énekeink többsége is emberi értékelést szolgál, pedig a legfontosabb az: MIT TETT ÉRTÜNK ISTEN? Bár Jézus kétségtelenül kegyetlen kínhalált halt, értünk, ennél is több, ennél is fontosabb: egyedülálló győzelmet aratott a kereszten az Istenfia, a Megváltó, az Úr Krisztus!

„Győzelmi kiáltás száll az éj felett,

átzendül a Földön: „Elvégeztetett!” - hangzik Füle Lajos: Győzelmi kiáltás c. versében.

Még a vasárnaponként énekelt énekünk is ezt mondta: „Krisztus ártatlan Bárány, ki miértünk megholtál, a keresztfa oltárán nagy engedelmes voltál.” Valóban, engedelmes, egészen a kereszthalálig engedelmes volt - de a keresztfa oltárán GYŐZEDELMES volt! Mert ez a győzelem fordít meg minden rossz elképzelést, zökkent ki a téves nézeteinkből, s vezet új utakon minket is győzelemre. Hiszen ma nem temetünk, hanem örvendezünk és hálát adunk, mert Urunk valóban győzött: a kísértések felett, a hamis várakozások és reménységek felett s mindenki felett, aki gátolja az üdvösség evangéliumának hirdetését.

Nagypénteken a felénk hangzó Ige Krisztus szenvedését, utolsó óráit, de megkísértéseit is elénk állítja. Nem csak az a jól ismert háromszori megkísértés volt Jézus számára a próbatétel. Már a pusztában, ahova félrevonul, hogy erőt gyűjtsön a szenvedések elviselésére, megjelenik a kísértő! De a kő kő maradt, bár kenyérré változtathatta volna s nem kellett volna éheznie; nem akart leugrani a templom tetejéről, hogy megmenekülve az emberi biztos halálból, még többen higgyenek benne! S nem hajolt meg más előtt, csakis Isten előtt! Ezután sem mondhatta, hogy megállva a próbát, szabaddá vált előtte az út a megváltáshoz! Hiszen - s erről tanúskodik az előttünk álló Ige is - a kísértés a legutolsó percekig kísérője maradt! De az ördögi kísértéssel együtt az az isteni akarat is végső megerősítést kap, hogy elrejtetten, a látszat ellenére is megvalósul az, amit Isten eltervezett és Krisztus végrehajt. Vagyis: amíg az emberi szem vereséget lát ott, ahol Isten a döntő győzelmet vívja ki; az emberi szem gyalázatot lát ott, ahol Isten dicsősége és uralma válik teljessé. S a kereszt nem csupán a győzelemről szól, hanem a kereszten tárul fel, ott lesz láthatóvá a messiási titok. Akkor kezd nyiladozni ez emberi értelem, kezd bontakozni a hit, amikor Jézus Isten kezébe letéve életét, kimondja: „Elvégeztetett!” Megtörtént mindaz, amiért jött! A kísértések ellenére, a látszat ellenére, - elvégeztetett - megváltás, értünk.

Elvégeztetett, természetesen Jézus szenvedése is. Vége a korbácsütéseknek, nem fájnak többé a szögek ütötte sebek sem. Befejeződött a mesteri módon késleltetett kínhalál, a lassított kivégzés, a városszéli látványosság.

Befejeződött ezzel együtt földi küldetése is. Amit vállalt, teljesítette: „… dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel…, megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig…” (Fil 2,7-8) Ugyanakkor Isten akaratát is képviselte az emberek között. Azóta senki ember nem mondhatja, kicsoda s mit akar az Isten, mert Ő elmondott és meghirdetett mindent, amit tudnunk kell és lehet.

Befejeződött megváltó műve is. Elvégeztetett. Amit Jézus átvállalt, és megbocsátott bűneink terhéből, azt az Úristen is a háta mögé vetette. Az nincs többé! Ezért Jézus utolsó szava „nem a legyőzött végső sóhaja, hanem a győztes diadalkiáltása!” (James Stalker) A világ, a kísértés és a bűn felett. Ámen.