35Húsvét utáni 1. vasárnap - Jn 20,19-29(30-31).doc

33.Ó1 - Húsvét utáni 1. vasárnap - Jn 20,19-29(30-31) /9.53

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: „Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: „Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.” Tamás pedig, egy a tizenkettő közül, akit Ikernek hívtak, éppen nem volt velük, amikor megjelent Jézus. A többi tanítvány így szólt hozzá: „Láttuk az Urat.” Ő azonban ezt mondta nekik: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét benn voltak a tanítványai, és Tamás is velük. Bár az ajtók zárva voltak, bement Jézus, megállt középen, és ezt mondta: „Békesség néktek!” Azután így szólt Tamáshoz: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő.” Tamás pedig így felelt: „Én Uram, és én Istenem!” Jézus így szólt hozzá: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

……….

(Sok más jelt is tett Jézus a tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.)

52; 5; 439; 459

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Urunk! Légy velünk gyengeségünkben, légy velünk hitetlenségünkben! Nélküled semmik vagyunk!

Kedves testvéreim! Nagyon nagy szükségünk van mindnyájunknak erre a könyörgésre. Mai igénk a húsvéti eseményekről szól, illetve a húsvéti események hírével küszködő tanítványokról. S rajtuk keresztül szól közvetlenül hozzánk is, és mutatja meg, hogy a gyengeség, az esendőség nem csupán egy korosztályra vagy a gyülekezet egy meghatározott részére, hanem kivétel nélkül mindenkire egyformán jellemző. S ezért mindenki rászorul arra, hogy Jézus megerősítse őt. Erőt naponta kell tőle kérnünk, hogy meg tudjunk állni a hitben.

Sokszor beszélünk a húsvéti eseményekről - nem csak húsvét közelében, gyakran szólunk úgy általában a feltámadásról is, de ha közvetlenül, személyesen is érint minket, nem tudunk mit kezdeni vele.

A tanítványok magától Jézustól hallottak a feltámadásról, mégis tanácstalanok, bizonytalanok. Mert úgy érzik, magukra maradtak. Volt ugyan már olyan, amikor Jézus elküldte őket, amikor feladatokat bízott rájuk, de tudták, hogy Jézushoz visszatérhetnek. Most maguk vannak. Vajon elégedettek-e a főpapok Jézus megölésével, vagy ez csak a kezdet volt? Félnek a tanítványok, mert nem tudják, lesz-e folytatása az elmúlt eseményeknek, s éppen ezért bezárkóznak. Valami hír már eljutott hozzájuk, hallották, hogy Jézus már megjelent Máriának, de még minden olyan összezavarodott. Bizonytalan a jövő, nem látják a folytatást.

Bizonytalan a jövő, de a Jézussal töltött rövidebb-hosszabb idő mégis kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük. Ígéretek birtokosai ők, de egyenlőre még csak a múlt élteti őket. A múltból merítik az erőt.

Félnek, bezárkóznak, de Jézus nevében vannak együtt. Az a közösség, amelyet Jézus megteremtett. De félelmük nem nyomja el a reménységüket!

És Jézus megjelenik. „Békesség néktek!” - köszönti őket hangsúlyosan. Nemcsak szokványos köszöntés ez! A feldúlt szíveknek, a félelmek között élőknek nagy szükségük van a békességre. A test is, a lélek is békességre vágyik. Mert nélküle tehetetlenek vagyunk. Nélküle alkalmatlanok vagyunk bármilyen feladatra.

Kell a Jézustól jövő, mennyei erő, hogy békességünk legyen és be tudjuk tölteni küldetésünket. Mert hatalmas küldetést bíz Jézus a tanítványokra. Milyen csodálatos, hogy a gyengék, a bezárkózók, a félők, a kiszolgáltatottak hatalmat kapnak ebben a találkozásban. A tanítványok közössége kapja meg a „kulcsok hatalmát”, vagyis az „oldás és a kötés” jogát, feladatát és küldetését.

Luther Márton egyik igehirdetésében így ír erről: „Jézus ezt mondja: Akiknek bűneit megbocsátjátok… Ez az „akiknek” jelent zsidót, pogányt, gazdagot, szegényt, bölcset, balgát, szentet és bűnöst, császárt és királyt, hatalmasat és gyengét egyaránt. Senki sem mehet a mennyekbe vagy az örökéletre anélkül, hogy tőletek a feloldozást hivatalotokon keresztül elnyerné. Az ilyen hatalom és szolgálat gyakorlásához egészen különleges, nem emberi, hanem isteni erőre van szükség. Azért nem fegyvert és világi hatalmat ad nekik, hanem Szentlelkét, hogy tudják: hivatalukat nem végezhetik a saját erejükkel, hanem csak az Ő erejével a Szentlélek által, Aki az ő hivataluk és prédikációjuk által munkálkodik. Krisztus adja az egyszerű emberi beszédhez a Szentlélek erejét, hogy az elől bűn, Isten haragja, halál és pokol mind kitérjenek.”

Csodálatos szavak ezek, és rendkívüli a feladat. Madách szavaival szólva „végtelen a tér, mely munkára hív.” Vagyis: amit Jézus elkezdett, azt most nekik kell folytatniuk. Jézus halála és feltámadása egy egészen új helyzetet teremtett! Az eddig második sorban levők most előre léptek; az eddig csendben szemlélők cselekvőkké válnak, a tanítványok pedig tanítókká. Nincs alkalmassági vizsga, hiszen éppen - paradox módon - az alkalmatlanságuk teszi őket alkalmassá az óriási feladatra. Nem az emberi tudás és erő, hanem a Szentlélek munkálkodik bennük és általuk. Mert ők is, ott, akkor, és mi, napjainkban is, hiába vagyunk tele jó szándékkal. Könnyen megtorpanunk, hamar elfáradunk, gyorsan elveszítjük szemünk elől a célt. Kell, aki vezessen, aki erőt adjon. Akire rábízhatjuk magunkat.

Kell az erő, hogy a bűnbocsánat hirdetése ne emberi szó, hanem emberek szájából hangzó isteni szó lehessen. A bocsánat így - a Szentlélek erejével - válik csodás valósággá, megtisztítva a szívet és a lelket, s teremt új életet.

Kedves Testvéreim! Szükség van erőre minden időben, ezt üzeni mai igénk is. Mert húsvét közelében, a tanítványok között sem volt senki, aki igazán erősen kitartott volna a Megfeszített mellett, és ne szorult volna rá Jézus személyes megjelenésére, hitet teremtő igéjére, áldására, a Szentlélek ajándékára. Mert a Szentlélek az, Aki - a Kiskáté III. hitágazat magyarázata szerint - hív, gyűjt, megvilágosít, megszentel és megtart az egy igaz hitben.

Boldog az az ember, akinek akkor is van szava Istenéhez, amikor nem tud Vele már mit kezdeni; olyankor is, amikor összeomlottak benne az addig szilárdnak gondolt lelki alapok. Mert így találkozik a kegyelemmel.

Húsvét egy fordulópont volt a tanítványok életében, mely hatással van a mi életünkre is.

A tanítványok számára kérdéssé vált, hogy mi lesz az üdvösséggel akkor, ha a szem- és fültanuk nemzedéke kihal. Mi lesz, ha Jézus visszajövetele késik?

Ezért döntő Jézusnak Tamáshoz intézett szava, amikor ezt mondja: „boldog vagy, mert láttál és hitre jutottál, de az igazán boldogok azok, akik nem látnak és hisznek.”

Mert a korinthusi levélben írtak szerint „hitben járunk és nem látásban” (2Kor 5,7). Így válik kétségtelenné az apostoli szó igazsága, mely szerint „a hit hallásból van, a hallás pedig Isten evangéliumából jön elő”, teremtődik meg a szívben (Róm 10,17).

Testvéreim! Jézus szavai nemcsak Tamáshoz szólnak így, hanem minden kor minden emberéhez, mivel az üdvösséget Isten igéjéhez, az evangéliumhoz, vagyis a Szentíráshoz kapcsolja. Ezért telik meg mindig aktuális tartalommal ez a mai kezdő énekünk is, amely így hangzott: „Készséget ébressz követni igédet, Szent ügyért éljünk, szolgálatban égjünk. És erő híján erőt Tőled kérjünk! Dicsérjük Istent!” (EÉ 52,4) Ámen.