24Böjt 1. vasárnapja – 1Móz 3,1-13.doc

22.Ó3 - Böjt 1. vasárnapja - 1Móz 3,1-13

A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz. Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak. Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy mezítelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem: Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.

94; 3; 415; 467

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az elmúlt vasárnapon az újszövetség egyik gyöngyszeme, Pál apostolnak a „Szeretet himnusza” néven közismertté vált levélrészlete hangzott el az oltár előtt, igehirdetési alapigeként pedig a samáriai asszony történetét hallottuk, ma pedig az ószövetség hasonlóan jól ismert részlete hangzik. Mintha visszafelé lépnénk az időben egy kicsit ezáltal; mintha valami gyökeres fordulat állt volna be az elmúlt alkalom óta.

Amíg a Krisztust dicsőítő szeretet olyan megnyugvással töltötte el szívünket, s talán ezt a csodálatos érzést megőriztük szívünkben is; talán még hét közben is idézgettük Pál mondatait, s Jézus szavait, most mintha leforrázva éreznénk magunkat. Bár a régmúlt eseményei kerülnek most terítékre, mégsem mondhatjuk, hogy semmi közöm hozzá. Bár az első bűneset óta annyi minden történt, mégsem tehetjük meg, hogy fátylat borítunk a történésekre. Mintha ma is ugyanez, ugyanígy megtörténhetne, annyira mainak hangzik az elhárító védekezés, a másra mutogatás. Annyira életszerű ez, a sok ezer évvel ezelőtt papírra vetett történet.

Böjt első vasárnapján szembesülünk - igét hirdetők és igét hallgatók - ezzel az igével. Mit is lehet erről elmondani - néhány percben? Arról, aminek ugyanúgy könyvtárnyi irodalma van, éppen úgy, mint akár a múlt vasárnapi páli igeszakasznak. Megint csak gondolatfoszlányokat vizsgálhatunk csupán - a teljesség igénye nélkül.

Böjt az egyházi esztendő egyik fontos időszaka. A keresztyén hit legalapvetőbb titkai kerülnek itt elénk, amely elhozza közénk Urunk üzenetét, az evangélium élő és ható igéjét, a lelkünkbe és elménkbe hatoló kardot, hogy gondolatainkat és életünket megítélje, bűneinket felfedje és bűnbánatra vezetve a kereszt bűnbocsánatát kínálja fel.

Böjtben a megváltás kerül középpontba, annak ősidőkbe nyúló gyökereivel. Ezért van most is előttünk az őstörténetből az ősbűn. Nem csupán valami ősi történet felelevenítése a cél, nem csupán visszatekinteni akarunk ezáltal, hanem megérteni és megértetni mindazt, ami a Golgotán történt. Mert Krisztus keresztútja, a lázadó ember megváltása - akármennyire hihetetlennek is hangzik testvéreim - már ott, már akkor, az édenkerti tragédia során elkezdődött. Mert Isten nem csupán ítélt, hanem el is tervezte a megváltásunkat.

Egy történet részlete, annak is az első fele hangzott igénkben. Figyelmünk elsősorban erre a szakaszra irányul, de kell, hogy tudjunk a folytatásról is. Arról, ami ezután következik. Az ószövetségben olvasható büntetésről, de az újszövetségben folytatásként megtalálható evangéliumról is. Mert így igaz és így teljes az egész. Így IGAZ mindez. Hiszen nem csak az a hazugság, amit másképpen mondunk, mint ahogyan történt. Hazudni úgy is lehet, hogy csak féligazságokat mondok, vagy tényeket elhallgatok.

Az, hogy nem a kiűzetéssel zárul a mai történet, nem teszi fölöslegessé a bűnbánatot. Kell az őszinte önvizsgálat, de kinyitja egyúttal a jövendő kapuját is. Vagyis a végesből átvezet a végtelenbe, a földi korlátok összetörésével az örökké tartó mennyei dimenziókba.

Nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is szeretik a történeteket és a meséket. Csak most az a szomorú, hogy mindez nemhogy csak valóság, de rá is nyomja bélyegét minden emberi életre, minden emberi sorsra - ma is.

A bűneset - bár szimbólumokkal elbeszélt, de - mégis valódi történet, történeti valóság! Ha ezt tagadjuk, vagy akár csak kétségbe vonjuk, akkor az egész Golgotai váltságot (és az üres sír által igazolt feltámadást) tettük feleslegessé, s ezáltal Krisztus maga válik feleslegessé, szükségtelenné ― azaz magát az egész keresztyén hitet döntjük romba, és Istent hazugsággal vádoljuk. Hiszen Ő azt mondta, hogy volt bűneset, és volt Golgotán szerzett megváltás.

Kísértő és megkísértett áll egymással szemben. Az egyik tudatosan csap le áldozatára, míg amaz mit sem sejt e szörnyű tervből. Milyen tervszerűen fölépített stratégia! Dehogy mer szemtől szembe támadni! Hiszen egyszerre kiderülne álnoksága. Először csak kérdéseket tesz fel, mintha tisztázni szeretné a helyzetet. Igaz, hogy azt mondta…? - kezdi a kérdést ravaszul. Mintha az lenne a kérdés mögött: itt éltek egy gyönyörű kertben, ahol minden csodálatos, békés és jó, de minden csak látszat, ha egyetlenegy fáról sem vehettek le gyümölcsöt. Mit ér mindez, ha minden csak a szemnek van és semmi sem a kéznek vagy a szájnak! Bizony kegyetlen Istenetek lehet, ha semmit sem akar adni nektek! - sugallja.

Mit tett a kísértő? Először elülteti az emberben a kételkedés magvát, azután meghazudtolja Istent, végül rosszindulatú féltékenységgel vádolja Őt, mintha sajnálná az embertől a tudást.

Ma úgy mondanák sokan, hogy „csúsztat”, pedig egyértelműen hazudik. Provokál. Mint ahogyan gyermekek és fiatalok között gyakran úgy kezdődik a baj, hogy belekényszerítik őket valamibe, akaratuk ellenére is. Ott van a kísértésben - kimondva vagy kimondatlanul is - az „úgyse mered megtenni” bíztatás. Úgyse mered, hiszen gyáva vagy, hiszen félsz, hiszen nem vagy a magad ura, mások mondják meg neked, hogy mit tehetsz és mit sem! Úgyse mered, hiszen bábu vagy csupán! Igaz, most itt volna a lehetőség, hogy bebizonyítsd, mindez mégsem igaz: most dönts, s akkor elhisszük, hogy nem mozgat senki dróton, hogy senki sem befolyásolja akaratodat. - S a pillanatnyi elbizonytalanodás, a mások elismerésének akarása lesz tragédiák okozója.

(E kísértés szituációját szoktam gyerekeknek a következőképpen illusztrálni: képzeljék el, hogy pl. egy osztálykiránduláson elmennek egy megacukrászdába, ahol ezerféle sütemény és finomság található. Minden, mi szem-szájnak ingere. S bármelyik sütiből ehetnek, annyit, amennyit csak akarnak - kivéve egyet. Amelyik talán nem is olyan kívánatos, nem is olyan tetszetős, nem is olyan díszes. A cukrász felhívja arra a figyelmet, mert ő tudja, hogy az nem esne jól a gyerekeknek, talán meg is betegednének tőle. Nem akarja, hogy a gyerekek megismerjék ezt a rossz érzést. S miért akarja mindenki mégis éppen ezt az egyet a rengetegből? Főleg, ha bíztatják is egymást! Pedig az ő érdekeiket szolgálja a figyelmeztetés!)

A kísértő se rest, bíztat, provokál, - s végül siker koronázza szándékát.

De tanulságos a megkísértett asszony magatartása is! Figyeljünk csak rá:

Így szólt a kísértő: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.

A megkísértett először meg akarja megvédeni a gyanúsítással szemben Istent, közben pedig bekerül a kísértés hálójába, vonzani kezdi az ismeretlen utáni vágy s a „hátha” gondolata: hátha mégis a kísértőnek van igaza! S ezzel meginog az Isten iránti feltétlen bizalom. Megkérdőjeleződik Isten szava, szándéka. Méghozzá azé az Istené, akitől kapták mindenüket: a lakóhelyet, a gondtalan életet, a társat s minden mást. Milyen nehéz is a „hűség”! A feltétel nélküli bizalom!

S „A kívánság megfoganván, bűnt szül” (Jak 1,15) - írja Jakab apostol. EZ KÖVETKEZETT BE AZ ELSŐ EMBERNÉL IS. Megbukott már az első vizsgán. Bár bukásában elérte az Istenhez való hasonlóságnak azt a vonását is, hogy megismerte ugyan most már a jó és a rossz közti különbséget, de ez számára tragikus ismeret, mert nem tudja úgy a jót választani és a rosszat elutasítani, mint Isten. - A tudás gyümölcsének élvezete csak csekély eredményt hozott az embereknek: ugyanis észrevették, hogy mezítelenek. Észrevették, hogy van takargatni valójuk! Ami a gyermeki ártatlanság korában természetes volt, az a más szemmel néző ember előtt szégyellni és eltakarni való lett.

Az erkölcsi tudás egyik következménye lett a bűnre való rádöbbenés, a rossz lelkiismeret feltámadása és a büntetés előli ösztönös menekülés. Közben kiderült, hogy a számon-kérő Isten elől nem lehet elrejtőzni sem bokrok, sem kitérő válaszok mögé. És milyen nyomorult és gyáva az ember, amikor másokra akarja áthárítani bűnéért a felelősséget: „Az asszony adta … a kígyó vett rá …!”

Az ősi felelősség el- és áthárítása ez.

Milyen gyakran hallani, négyszemközti beszélgetésben, amikor valaki aránylag őszintén feltárja életét; s de gyakran érkezünk ilyen ponthoz, ilyen vallomáshoz és megfogalmazáshoz:

― Tudja, magam sem tudom, olykor mi van velem, mintha az ördög bújna belém, valami hatalmába kerít;

― Hidd el, kedves ― védekezik sok ember egy-egy nagy és csúf jelenet után ―, az nem én voltam; magam sem tudom, mi bújt belém!

De már a kis, három-négy éves gyermek így védekezik:

― Az nem a jó kis Lacika volt, hanem a rossz kis Lacika, de az már elment, most a jó Lacika van itt, arra ne haragudjatok!

Tehát egy másik volt, valami személytelen gonosz, ami úgy surrant elő, mint a kígyó, de nem én!

Hát mi az ember tragédiája, ha nem ez: kibúvás a felelősség alól. A felelősség-áthárítás. Legyen és történjen ez bárhol is. ― Nem én, hanem ő! Valami különös játéka a dolgoknak ― de nem én.

A magányosság, a félelem, a rejtőzködés, s a vádaskodás szörnyű árja hömpölyög ki ebből a rövid szakaszból és ez a sötét ár sehol meg nem törik, csak Jézus Krisztus keresztjén.

Csak ott, csak annak a közelében ― csak annak a titkát megértve képes egy ember ezen a földön ― őszintén és képmutatás és haszonlesés nélkül kimondani, hogy:

― Én voltam! Én, egyedül én vagyok a hibás! Az én bűnöm ez! „Mea culpa, mea maxima culpa! Egész nyomorult és elhibázott életemmel nem érdemlek mást, csak az ítéletet!

Az, de csak az, aki ezt egyszer egészen és nagyon őszintén ki tudta mondani: fölfelé, Isten felé ― és ha kell: embertársa felé is ―, az éli át azt a csodát, hogy már nem magányos!...

Gazdája van, sőt talán egy könnyes szemű barátja is, aki éppen vádolta addig.

Átéli, hogy nem fél és nem szorong többé, mert önként állt meg mezítelenül és leplezetlenül a Bíró előtt, és az a Bíró ― ingyen és kegyelemből ― fölmentette. És nem kell rejtőzködnie többé! Minek is kellene, hiszen hazatalált!

Az őstörténet eredménye siralmas: „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.

Hiszen az ősi képes beszédet lefordítva: már van valami köztük. Az ember és az Isten között. ― Szégyen, zavar, titkolni való. „Űr” támadt köztük. Az űr pedig a nihil „rokona”. Már van, ami elválasztja őket egymástól; a fügefalevél ennek csak szimbóluma. Mert a bűn - s tulajdonképpen erről beszélt a képes beszéd - elválaszt bennünket egymástól. S elválaszt Istentől is.

Bizony, még ma is lopjuk és esszük szüntelen a tiltott fa gyümölcsét, és menetelünk a halál és a pusztulás felé.

Ám nemcsak a jó és rossz tudásnak fájáról lehet szakítanunk: van, aki megvéd és megtart a kísértések között. Az a Krisztus, aki maga is kísértést szenvedett. „Vegyétek ― egyétek... ez az én testem.” - hangzik Jézus hívása. Vehetjük és ehetjük az örökélet „fájának” is a gyümölcsét! ― Ez az evangélium. Ez a legnagyobb örömhír. Már itt, a böjti út kezdetén is. Ámen.