58Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap - Lk 17,11-19.doc

Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap - Lk 17,11-19

Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.”

233; 10; 357; 308; 11

Újra elmúlt a nyár, a diákok pihenésének időszaka, de a felnőttek közül is bizonyára sokan tudtak időt szakítani a pihenésre. Ma azért vagyunk együtt, hogy hálát adjunk a nyár örömeiért, áldásaiért, a pihenés lehetőségéért, és együtt kérjük Isten áldását az előttünk álló feladatokra. Tanév kezdetén együtt csendesedjünk el és figyeljünk az evangélium szavára. Arra, amely segít eligazodni az élet kérdéseiben és utat mutat. Hogy úgy éljünk, úgy cselekedjünk, ahogy Krisztus Urunk tanítja és elvárja. Most még tanuljuk, az életben kell alkalmaznunk, s egykor el kell számolnunk Urunk színe előtt. A hittanórák is egy-egy újabb lehetőséget adnak, hogy jobban megismerhessétek Urunk akaratát. Hogy ne kelljen félnünk majd, amikor tetteinkről is számot kell adnunk.

A hittanórákon és konfirmációi alkalmakon is útmutatást kapunk Urunktól, hogy a helyes úton járjunk. Ahogyan énekünkben szólt, úgy imádkozhatunk is: „Uram, mutasd meg útadat!” (EÉ 446)

Így hallgassátok meg azt az evangéliumbeli szentigét, ami megírva található a Lk 17,11-19-ben a következőképpen:

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Egyik szeretetintézményünk idős, tapasztalt vezetője - immáron sok-sok évvel ezelőtt - az újonnan munkába állókat ezzel a mondattal indította a munkába: „Hálát ne várj!” Mondta úgy és azért, mint aki már évtizedek tapasztalatával a háta mögött, megóvni akarta a kezdőket a csalódástól.

Gyermekkorom emlékei közé tartozik az az édesapám által, egyik igehirdetésében elmondott alábbi kis történet, amely szerint: a Jóisten minden reggel két angyalt indított útnak, hogy összegyűjtsék a földön az emberek között az elhangzó kéréseket és a köszöneteket.

Az első angyal - aki a kéréseket gyűjtötte - bizony egy nap többször is fordult, mert olyan gyorsan megtelt a nála levő kosár az emberek kéréseivel, kívánságaival. A második angyal azonban hiába fáradozott, alig tudott néhány, a Jóistennek szóló köszönetet összegyűjteni.

Valahogy ez a szomorú arány, ez a hálátlanság tükröződik mai igénkben is. Vagy még inkább egy különös, nem mindennapi viselkedéssel szembesít.

Lepra! Micsoda rettenetes betegség, amelyben szenvednek ezek az emberek. Egy betegség, amelyről mi - hála Istennek - nagyon keveset tudunk, pedig még ma, a XXI. században is a világ sok helyén félelmetes, pusztító valóság. Bár ma már részben gyógyítható, de abban az időben a megbetegedett számára szinte a halálos ítéletet jelentette. Hosszú, keserves haldoklást, ráadásul családtól és közösségtől, szeretteiktől távol, kiközösítésben.

Általános iskolában volt egy olvasmány, amely arról szólt, hogy egy kisfiú fertőző beteg lett, és emiatt vörös cédulát ragasztottak az ajtajukra, hogy feltűnően figyelmeztessen mindenkit: ide tilos belépni, mert itt fertőző beteg van. Rettenetes volt számára az, hogy egy darabig csak közvetlen környezetével tarthatott kapcsolatot. Az elmúlt évek Covid járványa is ízelítőt adott az elszigeteltségből. A maszk, a karantén újból napi fogalommá vált.

Pedig milyen jól esik a betegnek, ha megsimogatják, ha a betegágya szélére ülnek. S milyen nehéz a fertőző betegségben szenvedőnek az, amikor csak üvegfalon keresztül beszélgethet. Addig, amíg meg nem gyógyult. De nem így a leprások! Iszonyatos kirekesztettségben élték le életük utolsó, még hátra levő részét. Törvényekbe foglalt előírások szűkítették le mozgásterüket, amelyben az amúgy is megpecsételt, reménytelen életüket élhették. Sokszor lakott területtől távol, remete módján, más, hasonló betegségben szenvedők segítő közösségében. Kereplő hangos csattogtatásával, vagy kiáltással kellett jelezniük az egészséges emberekhez való közeledtüket, s „illő” távolságban kellett megállniuk, ha alamizsnát kértek.

Érints meg! - volt egy időszak, aminek ez volt a jelszava. Ősi vágy, régi kívánság: Ne légy távol, gyere annyira közel, hogy hozzám érj, hogy hozzád érhessek! Mert azáltal sokkal szorosabbá válik a kapcsolat. Azonban ezek a betegek számára ez csak vágy maradhatott, mert mindenki félt tőlük.

Jézus ezekkel a reményt vesztett, szinte csak vegetáló emberekkel találkozik. Egy csodálatos találkozás, hiszen minden - Jézussal való - találkozás egy új élet születésének lehetőségét hordozza magában. A Vele való találkozás mind-mind lehetőség a kegyelem közvetlen megtapasztalására. Lehetőség az Istennel való személyes, életet adó, megújító kapcsolat felvételének. Az Ő igéje és jelei által szól az emberhez. S akihez szól, az vajon csak megszólított, vagy befogadó, jó talajjá is válik?

„Jézus! Mester! Könyörülj rajtunk!” - hangzik kórusban a kérés. Nagyon is jól tudják, hogy kivel találkoztak, s azt is, hogy Őneki mekkora hatalma van. Azt is, hogy rajtuk csak Ő segíthet.

S Jézus egyszerűen parancsot ad nekik, ahogyan Elizeus parancsot adott a leprás Naámánnak. Látszólag nem is foglalkozik velük. Nem ér hozzájuk, még csak nem is imádkozik! Elizeus csak kiüzent a hozzá segítségért érkezőnek: „Fürödj meg, él megtisztulsz!” (2Kir 5,10) Parancs és ígéret hangzik egyszerre. S nem akarja a beteg megtenni. A szolgák beszélik rá a háborgó Naámánt: „Ha valami nagy dolgot mondott volna a próféta neked, nem tetted volna meg? Mennyivel inkább, amikor csak azt mondja, hogy fürödj meg és megtisztulsz?”

Jézus egyszerűen csak parancsot ad, amivel hitüket és engedelmességüket is próbára teszi. Még nincs semmi gyógyulás, még ugyanolyan betegek, mint voltak, de Jézusnak engedelmeskedve elindulnak.

„Kyrie eleison!” Uram irgalmazz! - hangzik a bűnbánó imádságunk istentiszteleteinken. Vétkeztünk, roskadozunk a terhek alatt. Nélküled kilátástalan, reménytelen minden! Egyedül Te vagy, aki megsegíthetsz, aki megszabadíthatsz.

S az úton - Jeruzsálembe - megtörténik a test, a bőr gyógyulása. De a megtisztulás, a külső jelek még nem a teljes gyógyulás jele. Akkor teljes a tisztulás, ha az a bűnökkel terhelt, kilátástalan élet megszabadítását is jelenti. Vissza kell térni, vissza kell fordulni, úgy, ahogyan a történetben ez az egy(!) tette. Hát „Hol van a többi kilenc?” - akik ugyanúgy meggyógyultak, mint ez az egy. „Nem tízen tisztultak-e meg?” Vissza kell térni, vissza kell fordulni, le kell borulni, hálát kell adni mindennap azért, ami nem természetes, ami nem magától értetődő: Isten irgalmas és könyörülő szeretetéért.

Emberek, akik bajban, nyomorúságban vannak, megérzik, hogy hol találnak segítséget. Ott szunnyad bennük a remény, hogy Jézusnál van a minden akadályt leküzdeni képes erő, az isteni hatalom. „Istenem, segíts!” - kiáltunk fel, mert valami azt súgja, nála van a segítség.

Menjetek el! - szól a segítségre váróhoz. S szinte hihetetlen, hogy elindulnak, hogy megmozdulnak. Nincs „miért”, nincs „de”, csupán csak engedelmesség. Egy egészen pici hit, egészen pici remény az isteni hatalomban. De az a hit, amely segítséget kér Istentől, még nem „igazi” hit. Az igazi hit, a megtartó hit vonása: hogy Krisztushoz vezet s Istent dicsőíti.

Jézushoz fordulás; azonban nem csupán emberi szenvedésből fakad a kérés, hanem annak a hitnek a kifejezése, hogy Jézusnak van szíve, s van hatalma arra, hogy segítsen és megmentsen, ahogyan egy középkori imádság kifejezi.

Ez csupán segélykérő, és nem megtartó hit. Még nem! De van valami egészen kicsi, amely oda tud fordulni. Jézus csak utasít, nem tesz semmi mást. Ezzel provokálja ki a Benne való hitet. S mind a tíz kénytelen arra hagyatkozni, amit mondott. A pici, a mustármagnyi hit kiállja a próbát, hiszen mind a tíz - a legképtelenebb helyzetben - rábízza magát Isten igéjére, Jézus szavára.

Isten titka azonban ennek az egynek a magatartása. Mert a többi „csak” engedelmeskedett, betartotta a mózesi törvényeket, elvégezte az előírt tisztulási szertartást. De ez ennél többet tett. Ez a „hit” tart meg és üdvözít, amely túllép a törvény által előírt tisztulási és hálaszertartásokon, visszavisz Jézushoz, és Hozzá kapcsol. A „megtartó hit” középpontjában Krisztus áll. Jézust keresi, Jézusra talál rá és Jézusnak örvendezik. Nem előírást teljesít, nem törvényi előírást tölt be, hanem örömöt gyújt a szívekben, s dicséri Istent megtartó kegyelméért.

De mielőtt túl gyorsan elítélnénk őket, vajon mi a mi „HH”-nk - vagyis a Hála Hányadosunk? Milyen gyakran vesszük magától értetődőnek az áldásainkat és mulasztunk el hálát adni az Úrnak? Túlságosan gyakran megelégszünk az ajándékok élvezesével, és megfeledkezünk az Adományozóról. Gyorsak vagyunk a könyörgésre, de lassúak a dicsőítésre. Hány imádság kezdődik így: „Uram, kérem…”, a köszönöm azonban legtöbbször elmarad.

Legközelebb, amikor azt énekeljük, hogy „Jer, dicsérjük Istent”, próbáljuk emlékezetünkbe idézni, hogy ezt Martin Rinkhart írta a Harmincéves Háború alatt, éppen, amikor lelkipásztori feladatai a legnehezebbek voltak. Egy nap akár 40 temetést is elvégzett, köztük saját feleségéét is; mégis ezeket a szép szavakat asztali áldásul írta a családja számára. A körülötte lévő háború és dögvész, és a belső szomorúság ellenére is képes volt hálás szívből köszönetet mondani az Úrnak.

Hittanórán, konfirmáción erről a Jézusról tanulunk. Erről, aki közel jön, Aki megszán és megkönyörül. Adja az Úr, hogy felismerjük Őt, és ébredjen bennünk igaz hit. Amely örömöt gyújt szívünkben és dicséri Istent megtartó kegyelméért. Ámen.