23Ötvened vasárnapja - Lk 18,31-43.doc

21.Ó1 - Ötvened vasárnapja - Lk 18,31-43 /9.17

Azután (Jézus) maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: „Most felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfián beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. A pogányok kezébe adják, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Ők azonban semmit sem fogtak fel ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.

Történt pedig, amikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út mellett, és koldult. Hallotta, hogy sokaság megy el mellette, kérdezősködött, hogy mi ez. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus megy arra. Ekkor így kiáltott fel: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, rászóltak, hogy hallgasson el, de ő annál inkább kiáltozott: „Dávid Fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék hozzá. Amikor közel jött, megkérdezte tőle: „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” Ő így szólt: „Uram, hogy lássak.” Jézus ezt mondta neki: „Láss! A hited megtartott.” És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.

441; 3; 82; 292 / 309; 11

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Milyen gyorsan múlik az idő! Mintha most kezdődött volna el még csak a farsang, s már az utolsó napjait éljük! Az önfeledt szórakozás idejét. Míg a világi élet a szórakozásra, mulatozásra csábít, addig az egyház előre tekint. Újra felvillan előttünk a golgotai kereszt s a hozzá vezető út.

Sokan megfeledkeznek magukról és bűnös voltukról, s a jövőről elfeledkezve csak maguknak élnek, de Jézus elindul a Golgotára vezető úton, hogy megszabadítson minket a bűn és a halál szorításából.

Jézus is, és a világ is hív magához. A világ azért, hogy a múlandó örömökbe belefeledkezve ne gondoljunk a jövőnkre; Jézus pedig azért hív, hogy csatlakozzunk hozzá, s menjünk vele „Jeruzsálembe”, ahol majd beteljesedik mindaz, amit a próféták megírtak. Két hívás, melyek közül választanunk kell. De vajon melyiket választjuk? A világ szépet és jót ígér, örömet és boldogságot - még ha múlandót is - míg Jézus nyíltan és őszintén beszél a szenvedések hosszú soráról. De azok végén ott a jutalom, a feltámadás; a keresztre mutat, de megláttatja a győzelem ragyogását is. Halljuk meg az ő hívását, és kövessük őt!

Jézus a szent városba, Jeruzsálembe indul tanítványaival. Nagyon jól tudja, hogy mi vár ott reá. Tudja, hogy a pogányok kezébe fogják adni, akik megcsúfolják, meggyalázzák, és végül megölik. S mindezek ellenére is kész az útra. Nem retten vissza a szenvedésektől, sőt teljesen felkészülve, s tanítványait is arra felkészítve, nyugodt lélekkel mondja: „Felmegyünk Jeruzsálembe!” Ahogyan akkor a tanítványoknak, úgy ma nekünk is szól Jézus felhívása, mert a szenvedéseket és megpróbáltatásokat mi sem kerülhetjük ki. Hiszen mindnyájan szembesülünk vele. Mindnyájan, kivétel nélkül. „Sok baj éri az igazat” - mondja a zsoltáríró (Zs 34,20) - „de valamennyiből kimenti az Úr” - teszi hozzá.

A farsang után böjt következik, de nem csak az egyházi esztendő szerint! S ha beköszöntenek az ú.n. „nem-szeretem” napok, hordozzuk a ránk mért csapást békével; ne csüggedjünk, ne siránkozzunk kishitűen; ne akarjunk perbe szállni Istennel. Hanem legyen előttünk Jézus példája: ő milyen nyugodtan, panasz- és zúgolódás nélkül néz a reá váró küzdelmek elé. Honnan vette az erőt a szenvedéseknek ilyen türelemmel való elviseléséhez? Onnan, hogy tudta - mert „a próféták megírták”: Isten akarata teljesül ezekben.

Amit Isten akar, azt megcselekszi, s - ha a látszat sokszor ellene is szól, de - minden javára van az Őt szeretőknek. Mint ahogyan a próféták által megírt és megjövendölt szenvedések is javára váltak az emberiségnek.

Ahogyan Jézusnak, úgy nekünk is az a tudat adjon erőt, hogy mindezt Isten bocsátja ránk. S ha mindjárt nem is látjuk, vagy nem is értjük annak célját, - mint ahogyan a tanítványok sem értették még akkor Mesterük szavait - nyugodjunk meg Isten végzésén. Ő tudja mit, s miért tesz. Benne való hittel és bizalommal mondhatjuk el ezért: „Atyám! Legyen meg a te akaratod!” Mindennek célja van, nem pedig oka - ahogyan sokan gondolják!

Az Isten akaratában való megnyugvás és az Istenbe vetett bizalom mellett az is erősíti Jézust, hogy tudja: harmadnap fel fog támadni. Tudja, hogy a szenvedéseknek egykor vége lesz.

Amikor Jézust utolsó jeruzsálemi útján követjük, sokat tanulhatunk tőle. Megtanulhatunk tőle a szenvedések között is szeretetet gyakorolni!

Jerikóhoz közeledve egy vak koldus ül az út mentén. Amikor megtudja, hogy a Názáreti Jézus az, aki előtte elhalad, hangosan utána kiált: „Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!”

A vak kiáltozása kellemetlenül érinti a körülötte levőket, és el akarják hallgattatni. De Jézus meghallja szavát. Félretéve - de nem feledve - saját gondját és küldetését, maga elé vezetteti a vak koldust és meggyógyítja. Micsoda szeretet, amely jót tenni el nem fárad! Jézus - a szenvedő, a halálba menő, aki a szenvedőn könyörül. Az egész emberiséget érintő megváltás közben az egyes emberek baját is felvállalja!

Jézus úton van! Milyen sokszor találkozunk vele, amint vándorol, járja az útját. Ez az út a küldetés útja. Amely a kereszthez vezet. Az arról való beszéd, azaz az evangélium válik fontossá, nélkülözhetetlenné. S benne az az elhangzó szó, az a mozzanat, hogy Isten Fia a Megváltó. Ő teszi rendbe az ember rendezetlen - és semmiféle emberi erőfeszítéssel helyre nem állítható - megromlott istenkapcsolatát.

A küldetés útjának talán két leglátványosabb jele a templomtisztítás és az úrvacsora szentségének, a vele való új szövetségnek szerzése. S hozzá kapcsolódva hangzik mai igénk. Amely erről az útról szól, hiszen látszólag a sötétbe visz és elvész abban. Valójában azonban világosságot támaszt és elvezet Isten dicsőítésére.

Félelmes, érthetetlen és csodálatos ez az út.

Sokan vannak a jeruzsálemi úton, de a Jézust kísérők tömege mintha néma lenne. Máskor hangosan ámuldoznak s lelkesednek Jézus csodái láttán, de itt most egyedül a vak koldus szólítja meg. „Dávid Fia”-ként, isteni Messiásként a názáreti Mestert. Csak ő kiált, de még őt is el akarják hallgattatni. Olyan furcsa és nyomasztó hangulat! Jézus nem marad ugyan magára, de elveszti maga mögül azt a hátteret, amely eddigi működése során mindig érezhető volt.

Így is lehet „kitartani” Jézus mellett, úgy, hogy útját nem vállalja a környezete, hanem értésére adja biztonságos „elhatárolódását” attól az isteni küldöttől, akinek céljával nem azonosul. Lehet Jézust „követni” úgy is, hogy megelégszünk a „nézőközönség” státuszával. Mert annyira világos és egyértelmű, hogy a Jézus-választotta új út veszedelmes. De az már nem világos, hogy hova vezet. S aki csak az út veszélyét látja, az nem vállal közösséget az úton járóval.

Ez az új út azonban nem csak félelmetes, de érthetetlen is. A kísérő sokaságban ott van a 12 tanítvány is. Jézus egyszer csak magához szólítja őket, hogy mondjon nekik valamit. Azon az „új úton”, amelyen halad, most mondja el harmadszor próféciáját a szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról. S a tanítványok „nem értik” azt, amit hallanak. Pedig az elhangzó szó nem bonyolult, és már nem is először hallják. Azért, mert vakok! Az evangélista éppen ezért helyezi elbeszélésében egymás mellé a tanítványok értetlenségét és a vak szemeinek csodálatos megnyílását, mert így is ki akarja hangsúlyozni: mindenki „vak”, és mindenki „értetlen” Isten csodálatos dolgainak látására és azok befogadására, egyáltalán: Jézus „új útjának” felismerésére akkor, ha nem kapja meg a látóképességet, és ha nem világosítja meg értelmét a Szentlélek.

De félelmetessége és titokzatossága ellenére csodálatos ez az új út!

A jerikói vak meggyógyítása egy, a sok csodálatos gyógyítás közül, de a sok közül az utolsó. Az evangélista tudatosan helyezi egymás mellé a tanítványok vakságát és a vak szemeinek megnyílását. Nem lehet többé elfojtani a „Dávid Fia” kiáltást, de az istendicsőítést sem, ami ellenállhatatlanul tör elő az újjáteremtett szívből. És - ha csak halványan is - előtűnik azok hitre jutásának reménysége is, akiknek az, amit a Jeruzsálembe tartó Jézustól hallanak, ma még érthetetlen titokként sötétlik.

Füle Lajos így fogalmaz: „Aki Jézussal van, és nem tőle távol / nem fél az élettől, nem fél a haláltól. / Nem vesz a betegség, bú, baj erőt rajta, / még a vessző és a bot is vigasztalja.”

Van remény, s a gyülekezet, az Isten Népe ezért ismétli újra és újra: „Kyrie, eleison!” „Urunk, könyörülj rajtunk!” Urunk, nekünk is add meg ennek a jerikói vaknak a hitét! Hogy a mi szemünk is megnyíljon, és mi is lássunk már végre! Ámen.