36Húsvét utáni 2. vasárnap – Ez 34,10-16.31röv.doc

34.Ó3 - Húsvét utáni 2. vasárnap - Ez 34,10-16.31.röv

Így szól az én URam, az ÚR: Én most a pásztorok ellen fordulok, és számon kérem tőlük a nyájamat. Véget vetek annak, hogy ők legeltessék a nyájat, magukat sem fogják többé legeltetni a pásztorok. Kiragadom szájukból juhaimat, és nem esznek belőlük többé. Mert így szól az én Uram, az ÚR: Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat. Ahogyan a pásztor gondját viseli a nyájnak, amikor ott áll juhai között, amelyek szét voltak szóródva, úgy viselem gondját juhaimnak. Kiszabadítom őket mindenünnen, ahová csak szétszóródtak egy felhős, borús napon. Kivezetem őket a népek közül, és összegyűjtöm az országokból, azután beviszem őket a saját földjükre. Legeltetni fogom őket Izráel hegyein, a völgyekben és az ország minden lakóhelyén. Jó legelőn legeltetem majd őket, és Izráel magas hegyein fognak tanyázni. Jó tanyájuk lesz, ott heverésznek, és kövér legelőn legelésznek Izráel hegyein. Én legeltetem juhaimat, és én keresek nekik pihenőhelyet - így szól az én Uram, az ÚR. Az elveszettet megkeresem, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem, a kövérre és az erősre vigyázok; úgy legeltetem őket, ahogy kell. …………… Mert ti az én juhaim, az én legelőm nyája vagytok. Emberek vagytok, én pedig Istenetek! - így szól az én Uram, az ÚR.

76; 5; 334; 308; 11 / 397

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mai vasárnapunk a Jó Pásztor vasárnapja. Ahogyan vasárnapunk zsoltára (23.) is a Jó Pásztorról szólt, ószövetségi alapigénk is a pásztorral szembesít.

A zsoltárban ez olvasható: „Az Úr az én Pásztorom, nem szűkölködöm. Megpihentet zöldellő réteken, és csendes vizekhez terel engem. Lelkemet megvidámítja és az igazság ösvényén vezet…”

De egy egészen más kép rajzolódik ki ebben a felolvasott igében. Hiányosságok és mulasztások sorával, s azok következményeivel szembesít. Itt már nem olyan barátságos, nem olyan kellemes, nem olyan szívet melengető a kép, ami elénk tárul. Vádol az Úr szava, s bizony tükröt tart elénk. Nem térhetünk ki az elől, hogy szembesüljünk vétkeinkkel, súlyos vétkeinkkel.

Valóban, sokszor érezhetjük úgy, hogy mi is ennyire pásztortalanok vagyunk, hogy ennyire nem törődnek velünk.

A „pásztor” az ókor uralkodóinak méltóságjelzői közé tartozott. Benne az emberi együttélésnek az az alapelve fogalmazódott meg, hogy akinek több hatalom adatott, az felelős a keze alá tartozókért. Nem bánhat velük kénye-kedve szerint. Félreértik helyzetüket azok, akik tulajdonuknak, vagy netán prédának tekintik „juhaikat”, a rájuk bízottakat. Mert a nyáj gazdája maga az Isten, s ők - a pásztorok - csupán csak számadók. Tehát úgy kell (legalábbis kellene!) gondozniuk a rájuk bízottakat, mintha a sajátjuk volna. Ismerve mindahányat, gyengéivel, bajaival, elkóborlásra hajló természetével együtt.

Több ezer évvel ezelőtt írta le Ezékiel próféta az előbb felolvasott sorokat, de NEM CSAK A MÁRÓL akar szólni a próféta. S NEM CSAK MÁSOKRÓL akar tanítani, hanem rólunk is szó van benne! Személyes érintettség van benne.

Énekeskönyvünkben van egy imádság, amelynek egyik gondolata így hangzik: „Add, hogy igéd megváltoztasson, ne haragítson, amikor eltalál, ne örvendeztessen, amikor másokat talál el, ne untasson, amikor szomszédunkhoz szól, ne tettessük magunkat süketnek, amikor minket szólít meg.”

Így figyeljünk Urunk szavára, s akkor az nem megharagít, hanem megváltoztat. Akkor nem eltávolít, hanem visszavisz Őhozzá. Oda, ahol az élet ered.

„Majd én magam keresem meg juhaimat, és én viselem gondjukat.” (11.) - hangzik az Úr szava. Izráel vezetői hűtlen pásztoroknak bizonyultak. Az embernek az az érzése, hogy egyre szaporodnak a botrányok. E botrányok pedig arról tanúskodnak, hogy a pásztorok nem a nyájjal törődnek, hanem csak saját magukkal. Kezükben van a hatalom és az erő, hát élnek is vele — de leginkább visszaélnek.

Most azonban leginkább a rossz pásztorok, s velük szemben a Jó Pásztor jelenik meg előttünk. Senki ne higgye testvéreim, hogy „másokat talál el”, s nem szól mindannyiunknak is, és hogy ne volna üzenete minden keresztyén felé is.

Bárki vagy is `hivatás' szerint, `küldetés' szerint pásztorrá kell lenned! Olyan pásztorrá, aki gondozza a rábízottakat, aki meglátogatja a betegeket, aki segíti a szegényeket, ... Nem csupán arról van szó, hogy csak a családban lehetünk pásztorok. Nem, a gyülekezetben is, kisebb és nagyobb közösségeinkben is azzá kell lennünk! Hiszen mindig vannak hitben gyengébbek, lelkiekben rászorulók; halálos vétek azt hinni, hogy kizárólag a lelkésznek kell mindezt végezni. Ráadásul a gyülekezet területén is túlmegy mindez, mert felelősségünk van a nem keresztyének felé is.

Milyen furcsa! Amikor nekünk kellene más valakit pásztorolni, akkor persze nem érezzük a felelősséget. Akkor könnyen megtaláljuk a kibúvókat, áthárítjuk a felelősséget, vakok vagyunk arra, hogy teendőinket és felelősségünket meglássuk. A gyökeres fordulat látásunkban akkor áll be, amikor magunkat mint juhot nézzük, és másokat tekintünk pásztornak. Ekkor bezzeg rögtön világos, hogy a pásztorok mennyire nem törődnek a nyájjal. Ilyenkor könnyen kibuggyan belőlünk, hogy bizony, milyen pásztor nélküli nyáj vagyunk, támasz és védelem nélkül, akiket maguk a hamis pásztorok zsákmányolnak ki!

Ezt a hamis panaszkodást azonban nem igazolja Isten. Mert bár szól a szétszéledt nyájról, de azért közben ne feledjük, hogy van nekünk szóló üzenete is. Ezért hát ha panaszkodunk pásztorainkra, akkor legelőször inkább az jusson eszünkbe, hogy mi magunk hol vagyunk / hol lehetnénk pásztorok, és vajon mi milyen hamis pásztorok vagyunk a ránk bízott nyáj felett!

Legelőször is te légy igaz pásztor! Ha a rád bízottak sérelmet szenvednek általad, ahelyett hogy sebeiket kötöznéd, akkor bizony jogtalan minden panaszkodásod. Ha ragadozók táplálékául adod a rád bízottakat ahelyett, hogy táplálnád őket, akkor ne csodálkozz, hogy nincs pásztorod.

Felületesen átfutva a feddő beszédet, még talán gondolhatnánk, hogy csupán hiányosságokról, apró-cseprő botlásokról van szó.

Isten igéje azonban arról beszél, hogy bizony a hűtlen pásztorok nem csupán figyelmetlenek, nem is pusztán hűtlenek és nemtörődömök, hanem egyenesen ők pusztítják a nyájat! Az ország vezetői a legrosszabbat választották, élen a királlyal. Hiszen hányszor olvassuk a királyokról az életútjukat összegző mondatot a Szentírásban: „az tette, amit rossznak lát az Úr”.

Nemcsak arról van szó, hogy nem segítesz eleget a rászorulóknak, hanem egyenesen a halálba taszítod őket!

Alapvetően rossz tehát az irány. Ezt a döbbenetes képet az Úr adta Ezékiel szájába: „Jaj Izráel pásztorainak, akik magukat legeltették!” (2b.) — „A gyengét nem erősítettétek, a beteget nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem tereltétek vissza, és az elveszettet nem kerestétek meg, hanem erőszakosan és kegyetlenül uralkodtatok rajtuk.” (4.) — „... mindenféle mezei vad eledelévé lettek” (5.) — „...szétszóródott nyájam... nincs aki megkeresse.” (6.) — „Kiragadom szájukból juhaimat, és nem esznek belőlük többé.” (10b.) Ezek bizony nem apró hibák, hanem súlyos, halálos vétkek! Sok-sok türelmi időt adott már az Úr! Hány és hány király, hány és hány főpap váltotta egymást akár Izráel története során is, míg egészen odáig züllöttek, hogy nem volt már más hátra, minthogy Isten a már rég megígért fogsággal büntette engedetlen népét! Mi értelme lett volna újabb és újabb vezetőket adni, hogy aztán azok folytassák elődeik gaztetteit?

Az ítélet már elkezdődött Isten házán, amikor Ezékiel a prófétai elhívást kapta! Ő maga is a fogságban élt, ott szólt hozzá az Úr! Ezékiel sem áll meg annál, hogy a hűtlen pásztorok felett pallost lengessen. A felelősségre vonás mellett, amelyet a nyájat szétszélesztő pásztoroknak szegezett, megszólal a szétszéledt és elárvult nyáj számára a vigasz: nem lesznek többé a pásztorok felettük hatalmaskodók! Maga az Úr fogja pásztorolni népét. Majd Ő terelgeti őket igaz ösvényen!

Kettős prófécia ez. Nemcsak azért, mert a pásztorok számára ítéletet jelent, a juhok számára pedig ígéretet és evangéliumot — hanem azért is, mert nekünk személy szerint is szól mindkét prófécia: hiszen nemcsak bárányok vagyunk, hanem bizonyos esetben pásztorok is. A feddő szó is szól hát nekünk, amikor hűtleneknek bizonyulunk pásztori teendőinkben. Van azonban vigasztalásunk is, amikor pásztorolatlan-gazdátlan népnek érezzük magunkat. Van vigasztalásunk olyankor is, amikor ugyan pásztorok vagyunk, de emberi gyengeségünkből következően vagyunk képtelenek ellátni a ránk bízott nyájat. Ilyenkor megnyugtató, hogy Urunk megígérte: Ő maga siet segítségünkre, és most már Maga veszi gondozásba övéit.

De a legnagyobb öröm azonban az testvéreim, hogy Ezékiel óta az egyház már azt is tudja, hogy ez az ígéret mostanra már be is teljesedett. Így hát, ha pásztorra van szükséged, bátran fordulhatsz Jézushoz, a Jó Pásztorhoz, aki életét adta juhaiért! Ámen.