64Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap - 1Móz 08,14-22.doc

64.C3 - Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap - 1Móz 8,14-22

A második hónap huszonhetedik napjára felszikkadt a föld.

Ekkor így szólt Isten Nóéhoz: Jöjj ki a bárkából feleségeddel, fiaiddal és fiaid feleségeivel együtt! Mindenféle élőlényt, amely csak veled van: madarat, szárazföldi állatot és minden földi csúszómászót hozz ki magaddal, hadd nyüzsögjenek a földön, szaporodjanak és sokasodjanak a földön! Kijött tehát Nóé fiaival, feleségével és fiainak feleségeivel együtt. Minden élőlény, minden csúszómászó, minden madár, minden, ami mozog a földön, csoportonként kijött a bárkából. Azután oltárt épített Nóé az Úrnak, majd vett minden tiszta szárazföldi állatból és minden tiszta madárból, és égőáldozatot mutatott be az oltáron.

Amikor az Úr megérezte a kedves illatot, ezt mondta magában az Úr: Nem átkozom meg többé a földet az ember miatt, bár gonosz az ember szívének szándéka ifjúságától fogva, és nem irtok ki többé minden élőt, ahogyan most cselekedtem. Amíg csak föld lesz, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.

64; 10; 348; 277

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Mondhatnánk, hogy már megint egy ószövetségi ige! Igen, ószövetségi, nagyon régi, mégis, mindezek ellenére aktuális. Mert a mai ige is arról szól, ami hangzott az elmúlt vasárnapokon: van lehetőség az újrakezdésre! Bármilyen mélyre kerülünk is, mindig van reménység, mindig létezik kiút! Ha hiszünk Urunkban, ha reá tekintünk és hallgatunk. Csupán csak ennyi. De ennyi szükséges és létfontosságú!

Egy mindenki által ismert történet vége hangzott felolvasott igénkben. Noé és az özönvíz címen ismerős. Nem kevesebb történt, mint az, hogy kipusztult a földi élet. Ennek ellenére a történetben megjelenik Isten kegyelme, nem csak az ítélete. Hiszen amikor jogos haragjában lesújt az élővilágra, mégis kegyelmesen biztosítja a folytatást, Nóén keresztül átmenti az életet, az egész élővilágot. Ugye milyen sokszor elhangzik, milyen sokszor ismétlődik, hogy „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat.” (2Móz 20,5-6) Jó lenne komolyan vennünk minden szavát!

Szeretünk katasztrófafilmeket nézni - a fotelből! Amint az ár elsodor mindent, amikor a hömpölygő láva feléget minden útjába kerülőt. Amikor szinte szó szerint kő kövön nem marad. Vagy borzalmas gyilkosságok, amik megrázzák még azt is, aki csak hall róla. De a legjobb ebben az, hogy a film végén felállunk, és mindaz, amit láttunk, véget ért. A film végével minden rossz elmúlt.

Pedig nem igaz, hogy mindez csak a filmekben van. A világban - távolabb vagy közelebb, de - sajnos mindez megtörténhet. Néha olyan is, amit el se tudnánk képzelni. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy Nóé idejét igencsak a nyakunkban érezzük: az emberi gonoszság valóban égbe kiállt szerte a világban. Lelki Nóékra van szükségünk, olyanokra, akik Istennel járnak, és akik hallgatnak az Ő szavára. Akik nekiállnak bárkát építeni, ha arra kapnak felhívást. Mert bizony erre a világra pusztulás vár, már égig hatol a bűn. Egyre többen érezzük, hogy az a rablógazdálkodás, amit a természettel teszünk, már nem folytatható sokáig. Egyre inkább érezzük, hogy ha nem történik radikális változás a világpolitikában, akkor akár újra építhetjük az atombunkereinket is. Minden pillanatban megvan az esélye, hogy újra kitörjön egy világháború. A világ több pontján is pattanásig feszült a helyzet, vagy már dörögnek is a fegyverek. Elég egy szikra, egy rossz döntés, vagy egy félreértés, és szirénák, légiriadók, fegyverek ropogása, bombák robbanása ismét a jelen részévé válhat. Egyre inkább a bőrünkön érezzük, hogy ha nem történik valami radikális változás a világban, akkor pusztulás vár mindenkire. Jobbról és balról egyaránt felcsapnak már a hullámok... Csak a Nóék maradnak / maradhatnak meg. Csak azok, akik Istennel járnak.

Mai igeszakaszunk azonban nem az egész világot elpusztító özönvízre, hanem a szörnyű természeti csapás utáni időre koncentrál. Bár Nóé egész történetét fel kell idéznünk magunk előtt, mégis most már összpontosítsunk arra, hogy mi is lesz a katasztrófa után.

A TV-ben a napokban játszották az „Anyáink, apáink” c. filmet. Németországban, 1941. nyarán öt barát találkozik, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Egy testvérpár, akik a keleti frontra indulnak, egy lány, aki mint ápolónő megy oda, egy másik, aki Berlinben akar énekesnői karriert csinálni és a zsidó szabó, aki még nem tudja, hogy merre tart. Az ő útjukat követhetjük végig a világháború poklán. Realisztikus a háború bemutatása, az emberi kapcsolatok és értékrend változása a szereplők szemszögéből, akik őszintén hitték, hogy karácsonykor újra találkoznak, mert a háború addigra véget ér. És itt, a történet során - amikor már egyértelmű, hogy a háborút elvesztették - egy német tiszt meg akarja gyilkolni saját gyermekeit, feleségét és önmagát, mert nem akarja, hogy egy elvesztett háború utáni világban éljenek, mert el sem tudja képzelni, milyen élet lenne az általa elképzelt ideológia nélkül. Egy ideológia eltűnik a föld színéről, ahogyan a bűnös világ eltűnt Nóé idejében. Nincs tovább... gondolták / gondolják sokan. Pedig van élet, lehet újrakezdés az összeomlás és a pusztulás után is! Épp erről szól Nóé története!

Vajon egy katasztrófafilm hogyan szokott végződni, amikor a főhős néhányad magával túlélve a csapásokat, végigtekint a roppant pusztuláson? Vagy amikor a magunk életében történik valami hatalmas csapás — betegség, gyász, csalódás, üldöztetés, bármi —, hogyan is tekintünk ezekre a testi vagy lelki katasztrófákra? Lehet elkeseredni, hogy micsoda pusztulás történt. Lehet `bezzegezni', hogy lám, lám, a bűnös világ most megkapta a magáét. Lehet örülni, hogy legalább mi magunk túléltük. Nóé egyiket se tette.

Ő oltárt épített és hálát adott Istennek. Hálát adott, hogy ha az emberiség bűne miatt hatalmas csapás is történt, de legalább Isten egy hajszálnyi továbbélési lehetőséget adott a világnak a bárka révén. Nem egyszerűen a saját bőrének mentése fűtötte, hanem az Úr akarata szerinti továbblépés ajándékának örült, és volt érte hálás. Hálát adott, hogy Isten igazságos akarata kiteljesedett, és hogy még így is az Ő kegyelme nyilvánult meg a bárkaépíttetés révén.

Néha egy-egy történetet csak önmagában látunk. De nem kell sokat gondolkodni azon, hogy ez a történet miért került be egyházunk igehirdetési igéi közé. Azért, mert Nóé Krisztusra mutat előre. Ő az, Akiben ha az emberiség bűne átkot, kárhozatot is jelent önmaga számára, mégis egy hajszálnyi továbbélést, reményt adott a Golgota révén. Ő az, Akiben Isten igazságos akarata kitejesedett a Golgotán, mégis kegyelme nyilvánult meg az egyház hajójának életmentő munkája révén. Mert hisszük és valljuk, is alkalomról alkalomra hirdetjük, hogy „… úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa” (Jn 3,16-17)

Az özönvíz előtt Isten megszomorodott szívében — a mostani szakaszban pedig saját szívéhez beszél, és egyoldalú szövetséget köt az emberiséggel... Ennek az egyoldalú szövetségnek a következménye, hogy „Ha hűtlenek vagyunk, Ő hű marad, mert Ő magát meg nem tagadhatja.” (2Tim 2,13.) Ennek az egyoldalú szövetségnek, önmagát meg nem tagadásnak az eredménye, hogy a golgotai totális pusztulás után mégis van bárkából-sírból kijövetel, és lehetőség az új életre.

Csak annyi kell ehhez az új élethez, hogy nóéi lelkülettel tudjunk lelki oltárt építeni és jó illattal áldozni Krisztusnak.

Mondhatjuk, hogy mi jólétben élünk. Mégis, mennyi boldogtalan gazdag — sok milliomos — téblábol a világban, még itt Magyarországon is, és nem értik, hogyan lehet, hogy a jólét ellenére valami fontos hiányzik életükből! Nem értik, hogy a hálát és áldozatot kigyilkolva a szívből meghal a lélek. A boldogság viszont lelki, és nem testi jelenség. Végképp nem anyagiakon múlik. Hanem azon, hogy tudunk-e az anyagon túl tekinteni, oda, ahova a füst száll fel Nóé áldozatáról. Attól függ, tudjuk-e kedves illattal megörvendeztetni Istent!

Ne másban keresd hát boldogtalanságod bűnbakját, mert az szinte kizárólag Tőled függ! Attól, hogy magától értetődik-e életedben az égőáldozat hálája a sokféle adományon, amivel az Úr elhalmozott — vagy inkább természetesnek veszed, hogy amit Isten ajándékozott Neked, az a Tiéd, jogos jussod, amit kutya kötelessége megadnia.

Tudom, most könnyen kifakad Belőled: de hiszen annyi nyomorúság veszi el az örömömet, súlyos teherként zuhanva rám, hát hogyan alakulhatott volna ki a hála-reflexem? Mégis azt mondom: figyelj Nóéra! Hiszen tulajdonképpen egy szűk családi kört leszámítva mindent elvesztett, kipusztult az egész föld, mégis hálaáldozatot mutat be a katasztrófa után! Ha neki volt indítéka áldozati tüzet gyújtani, hát hogyne volna mindannyiunknak?!

Nóé gondolhatta volna azt is, hogy jobb megenni az áldozatra szánt állatot, hiszen úgyis egy katasztrófa után vagyunk, ki tudja, lesz-e elég élelem. Ő mégis égőáldozatnak szánta. Tudta, hogy a hálaáldozat nemcsak hála, hanem áldozat is: oda kell adni valamit az Úrnak. Vajon a mi hálánkban mennyi az áldozat? Nem ez-e a baj velünk? Nem ezért vagyunk-e elégedetlenek, mert nem tanultuk meg, hogy áldozatot is kell hozni, nemcsak áldásra várni? A jó illat indította meg Isten szívét arra, hogy egy nagyszerű áldást és ígéretet adjon nemcsak Nóénak, hanem az egész emberiségnek! Vajon nem épp a jó illatú füst megspórolása teszi életünket terméketlenné, hogy annyi ember úgy érzi, hiányos az élete, nem találta meg a boldogság kulcsát?

Testvéreim! Ne felejtsük, hogy még mindig van lehetőség az újrakezdésre. Ahogyan Füle Lajos egyik verse hangzik: „Siessetek, hamar lejár, Kegyelme már régóta vár, Ma még lehet, ma még szabad: Borulj le a kereszt alatt. / Elszáll a perc, az életed, Ma még, ha jössz, elérheted. Ne késs tovább, ne várj tovább: Ma kérd Atyád bocsánatát!”

Borulj le hát, és ne feledj el hálát adni. Ámen.