Farád - Tanévzáró - 2025.06.15..doc

Tanévzáró istentisztelet - Szentháromság ünnepe

Farád 2025. június 15.

Énekek: 61; 7; 449; 478; 293

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Különleges alkalom ez a mai itt, a farádi gyülekezetben. Június van, már csak néhány nap és vége az iskolaévnek. A több mint kilenchónapnyi tanulás után végre eljött az idő a lazításra, a pihenésre. A hamarosan kézbe kerülő bizonyítványok tanúskodnak majd arról, hogy ki, hogyan végezte munkáját.

Ha visszatekintetek a mögöttetek álló tanévre, bizonyára voltak olyan események, amikre szívesen gondoltatok. Eredmények, amiket sikerült elérni. Milyen öröm egy-egy verseny után hallgatni az eredményhirdetést, és mekkora öröm ott lenni a helyezettek között. Bizonyára volt, aki másképpen képzelte el ezt az évet. De az esetleges kudarcok is segítenek, ösztönöznek a kitartásra, a helytállásra.

Ha visszatekintünk a gyülekezeti élet szempontjából erre a mögöttünk maradó tanévre, nekünk is van miért hálát adni. Azért, hogy az iskolákban is voltak hittanórák, hangzott Krisztus Urunk evangéliuma, örömhíre. Azért, hogy ebben az esztendőben is volt konfirmáció, és sok-sok alkalom volt arra, hogy Urunk szavára figyeljünk. És azért is, hogy elkészült a lelkészlakás felújítása, és újra van - hamarosan szolgálatba lépő - új lelkésze a gyülekezetnek, akire reménység szerint hosszú időn keresztül számíthatunk. Persze nem lehetünk maradéktalanul elégedettek! Jó lett volna minél több fiatalt látni alkalmainkon. Jó lett volna a korábban konfirmálkodottakkal többször találkozni Urunk megterített asztalánál is. Az örömökért hálát adunk, s azért pedig rendszeresen imádkozunk, hogy Isten akarata valósuljon meg, már itt a földön is. Mert Ő nem akarja, hogy akár csak egy is elvesszen az övéi közül.

Mai vasárnapunk evangéliumát is így hallgassuk. S szívleljük meg mindazt, amit Jézus üzenni akar általa. De ne csak hallgassuk, hanem mondjuk el azoknak is, akik nincsenek itt közöttünk. Hiszen a tanúskodás, a bizonyságtétel nem csupán a lelkészek, hanem minden keresztyén feladata.

Hallgassátok meg tehát testvéreim a mai vasárnap igehirdetés alapjául szolgáló evangéliumát, amint az megírva található a Lk. 14,15-24-ben a következőképpen:

Mikor pedig ezt az egyik vendég meghallotta, így szólt hozzá: „Boldog az, aki Isten országának vendége.” Ő pedig a következőképpen válaszolt: „Egy ember nagy vacsorát készített, és sok vendéget hívott meg. A vacsora órájában elküldte a szolgáját, hogy mondja meg a meghívottaknak: Jöjjetek, mert már minden készen van. De azok egytől egyig mentegetőzni kezdtek. Az első azt üzente neki: Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek. Amikor visszatért a szolga, jelentette mindezt urának. A ház ura megharagudott, és ezt mondta szolgájának: Menj ki gyorsan a város útjaira és utcáira, és hozd be ide a szegényeket, a nyomorékokat, a sántákat és a vakokat. A szolga aztán jelentette: Uram, megtörtént, amit parancsoltál, de még van hely. Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam. Mert mondom nektek, hogy azok közül, akiket meghívtam, senki sem kóstolja meg a vacsorámat.”

Kedves Testvéreim, fiatalok és idősebbek!

Ugye milyen csodálatosan szólal meg Isten hívása vasárnapról-vasárnapra! Nemcsak megszólal, hogy utána elhallgasson, hanem mindig másképpen, más szavakkal, más példázatokkal; s nem engedi, hogy elhaljon hívó szava. Most is, ma is megszólít minket. Szava sokféleképpen szól, de ugyanazt az egyet akarja: a mi üdvösségünket.

„Jöjjetek, mert minden készen van!” - hangzik a példázatbeli gazda hívása. Ugye milyen ismerősen csengenek fülünkben ezek a szavak! Így hívogat minket is Istenünk megterített asztalához, hogy bűneink terhétől megszabadulva, elnyerjük lelki békénket. Ő új életet és üdvösséget kínál. Akkor lehet a miénk ez, ha elfogadjuk a hívását. De - amint a példázatbeli meghívottak - hányszor teszünk mi is úgy. Maradunk mozdulatlanul a helyünkön, esetleg megindulunk az ajtó felé, mert vár a világ a halaszthatatlan ügyeivel. A jelen gondja elénk tornyosulva eltakarja a jövőt, s a lényegtelen, erőszakkal a lényeges elé lép.

„Íme, minden kész, jöjjetek!” Micsoda örömhír ez, amely számtalan helyen és számtalan alkalommal elhangzik azóta, hogy Jézus egy vezető farizeus asztalánál elmondta ezt a példázatot.

Valami nagyon jót készít a Gazda s ebben a jóban akarja részesíteni a meghívottakat. Valami jóban, és nem ötletszerűen, hanem nagyon is tervszerűen cselekszik.

Ahhoz testvéreim, hogy megértsük Jézus példázatát, tudni kell, hogy Palesztinában kettős meghívás volt szokásban. A házigazda először gondos mérlegeléssel összeválogatta a vendégeket, és jó előre elküldte a meghívást. Ennek elfogadása ugyanis már kötelezte a vendéget a későbbi megjelenésre; a meghívás későbbi lemondása igen nagy sértésnek számított. Amikor azután elérkezett a vendégség ideje, levágták az állatokat, és ezzel tekintették késznek a vacsorát. Ekkor értesítették újra a vendégeket, hogy most már jöjjenek. Itt, ezen a ponton kapcsolódik Jézus példázata.

A Gazda valami jót készített! Számunkra is! Hiszen a keresztség, az úrvacsora az istentisztelet, a hittan, a konfirmáció, a Szentírás: vagyis az evangéliumnak ezernyi formáját, ugyanakkor egy és ugyanazon áldott tartalmát közvetíti arról, hogy Isten valami nagyon jót készített és készít nekünk, gyülekezetének és egyházának. S ez az örömhír az, hogy „íme, minden kész, jöjjetek, legyetek az Ő vendégei!”

De a meghívásnak akadályai vannak! Milyen szép és megható, hogy valaki az Ő vendége lehet. A keresztségben kérjük, a konfirmáció alkalmával fogadjuk, hogy az Övéi leszünk. Milyen szép, milyen ünnepélyes alkalmak! De a problémák akkor kezdődnek, amikor már konkretizálódik a dolog. Ugyanis rendszerint közbejön valami!.... Ha másvalakiről van szó, akkor az felháborító, ha magunkról, akkor érthető, menthető, megmagyarázható. A példázatbeli meghívottak mindegyike is talál valami indokot. Valami fontosat, halaszthatatlant. Van, amelyikük szabadkozik, kimentését kéri; de van, aki még azt sem tartja szükségesnek!

Az élet jelentős dolgai kerülnek elő. És a baj az, hogy nem csupán „előkerülnek”, hanem hogy „eléje kerülnek” az Isten dolgainak.

Komoly figyelmeztetés, emlékeztetés Isten parancsolataira. „Ne legyen más istened!” - mondjuk, de nem vesszük komolyan. Ő legyen a legelső, az egyetlen, a legfontosabb! Jézus egyértelműen rákérdez: valóban Isten az első életünkben? Vagy egyre hátrább és hátrább csúszik, mert minden más fontosabb most nála?

Elutasítás, vagy csupán halasztás kérése? Hiszen elfogadták a meghívást, s nem mondták, hogy nem akarnak elmenni! Majd egyszer, biztosan, csak most nem alkalmas. Szívesen beülnék a templomba, de olyan nehéz a megélhetés, van most sokkal fontosabb dolgom is! - halljuk számtalanszor, vagy netán mi magunk is mondtuk már. Majd, ha rendeződik minden körülöttünk! Csak azt nem vesszük észre, hogy Isten nélkül nem fog soha semmi rendeződni.

Majd! És talán komolyan hisszük is, hogy lesz még majd! Hogy lesz még legközelebb! Közben észrevétlenül a legveszedelmesebb vizekre evezünk, és a halogatás örvénye könyörtelenül a mélybe ránt.

Egyszer - egy régi tanító történet szerint - három ördög fogadkozott, hogy melyikük tudja jobban rászedni és a pokolba juttatni az embereket. Bírónak pedig Belzebubot, az ördögök fejedelmét kérték fel.

Az egyik azzal állt elő:

Erre előáll a harmadik, aki valamennyi között a legravaszabb.

Testvéreim! Urunk hív minket, s ne felejtsük, a lakomát a mi visszautasításunk sem hiúsítja meg. S végül is nem Ő, hanem MI károsodunk.

Miért is nem ismerjük fel ezt a csodálatos ajándékot? Nem tudjuk. Jézus csak arról beszél, hogy el van készítve számunkra valami jó. S ezt a meghívást nehéz, sőt lehetetlen elfogadni addig, amíg az embernek fontosabb dolgai akadnak a földön, a mindennapokban. De aki „kimarad”, az „lemarad”. Ha nem mi, majd leülnek mások a mennyegzői asztalhoz.

„Jertek, mert minden kész!” - hangzik ma is, szakadatlanul a hívás. Vajon mi mit teszünk, hogyan cselekszünk? Élünk-e a lehetőséggel, elfogadjuk-e hívását - az életre, vagy megmaradunk a halálban, mindörökre.

Testvéreim! Ahogy egyik szép énekünkben hangzik: Jézus „ma még vár, de úgy alkonyul már. Nőnek az árnyak, s ím későre jár!”. (EÉ 449,1) Bizony, Ő még ma is hív és vár. De a mi válaszunkon múlik az üdvösségünk!

Most - hamarosan - a gondtalan pihenés ideje következik. Némelyek túl vannak az iskolaválasztáson is, az értesítőket is megkapták a felvételről. De kérlek benneteket, soha ne felejtsétek: Még van lehetőség, még most is hangzik a hívás. De ki tudja, kinek, meddig. Egy hét is, ami 168 órából áll, néha egy-egy óra az igehallgatásra ugye hogy egyáltalán nem sok. Nehogy bárki is elvesszen a halogatás miatt. Mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!” Soha ne feledjük: rólunk van szó. Nem csak a jelenről, hanem a jövőnkről is. És nem mindegy, mi lesz velünk! Az „ej, ráérünk arra még!” tévút. Petőfi Sándor jól ismert Pató Pál úr példája rázzon fel mindenkit, és az ő rossz példája vezessen Jézushoz, hogy mi is részesei lehessünk az Ő meghívásának. Ámen.