60Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap - Lk 07,11-17.doc

Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap - Lk 07,11-17

Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt. Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte. Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: „Ne sírj!” Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: „Ifjú, neked mondom, kelj fel!” Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának. Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: „Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.” Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeában és az egész környéken.

96; 9; 280; 277

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Ú Jézus Krisztusban!

A részvétet úgy határozzák meg, mint „a te fájdalmad az én szívemben”. Micsoda fájdalmat érezhetett Urunk, amikor helyről-helyre szolgált! Jézus, csak ebben a fejezetben, egy haldokló szolga, egy bánatos özvegy, egy összezavarodott próféta, és egy bűnbánó bűnös szenvedéseivel találkozott össze; és mindegyiken segített. Ha megkérdeztek volna pl. egy „Nehézségmegsegítő Bizottságot”, hogy döntsön, hogy ezek közül ki érdemes segítségre, kíváncsi lennék, kit választottak volna.

Jézus mindegyikőjükön segített, mert a szánalom nem válogat: csak szolgál. Clairvauxi Bernárd mondta: „Az igazságszolgáltatás csak az ügy jogosságát keresi, míg a könyörület az ínséget veszi figyelembe.” Nem az igazságszolgáltatás, hanem a könyörület hajtotta a Nagy Orvost, aki „nem azért jött, hogy az igazakat hívja megtérésre, hanem a bűnösöket” (Lk 5,32).

Ezt a csodálatos történetet olvasva, néhány filmkocka villan elém. Több filmben is láttam, amikor egy vidám társaság szembetalálkozik egy temetési menettel. Milyen gyorsan elcsendesednek, félrehúzódnak kérés nélkül is. Az öröm fölé kerekedik a szomorúság, az élet ki akar térni a halál elől.

Jellegzetes kép, megszokott emberi viselkedés. Éljük az életünket, ki így, ki úgy. Élünk, tudva azt, hogy minden mozdulattal, minden lépéssel a halálhoz kerülünk közelebb. Néha elfog emiatt a tehetetlenség érzése, de változtatni nem tudunk a tényen.

A halál itt van közöttünk, és szedi áldozatait. Nem válogat az eszközökben sem. Idősek éppúgy, mint fiatalok, egészségesek éppúgy mind betegek áldozatául esnek. Betegségek, katasztrófák, terrorizmus! Mindennap szembesülünk vele. TV előtt, amikor csak nézzük a tudósítást, amikor csak szemlélők vagyunk; vagy szembetalálkozva egy temetési menettel; netán mi is ott vagyunk, kísérőként, megérintettként!

Találkozás! Egy csodálatos találkozás tanúi lehetünk ebben az igében. Olyan találkozásé, amely nem valamit tudomásul vesz, amely nem a halál győzelmét nyugtázza, hanem amely valami új, valami eddig lehetetlennek hitt dologról, a feltámadásról, az isteni dicsőségről, a mindenek-feletti hatalomról tesz bizonyságot.

Találkozás, Jézussal! Találkozás, amelyre nem készültek, amelyre nem vártak. A halott ifjút kísérték csupán. Tele fájdalommal, csak maguk elé, a porba nézve. Mennek, nem is figyelnek semerre. Majd úgyis kitérnek előlünk - gondolják. Mintha a holtaké lenne az elsőbbség.

És Jézus, az élő Úr jön, hogy megszólítson, hogy hirdesse az örömhírt. A Vele járóknak épp úgy, mint a szembejövőknek.

Ahol Jézus van, ott Ő megszólal, vígasztal, erősít, bátorít. Nem engedi, hogy a kétségbeesés, a szomorúság, a reménytelenség uralkodjon el.

Jézusnak mindig van szava hozzánk. Mindig, minden helyzetben, minden körülmények között.

Mint ahogyan minket is megszólít az igén keresztül! Hogyan szólít meg minket is az evangélium? Először is az ellentétek nyelvén!

Az özvegyasszony a koporsót követve, a vele együtt érzőkkel éppen elhagyja a várost. A városkapuban találkozik a városba igyekvő Jézussal. S ennek a szemközti iránynak nagyon messze mutató, jelkép értékű súlya van. Az özvegy, és az őt kísérő sokaság szinte minden fájdalmunkat megjeleníti. Pótolhatatlan veszteségeket: életünk tragédiáit, melyeket sohase fogunk teljesen feldolgozni. Elsírt, vagy lenyelt könnyeket és fájdalmakat; tehetetlenségünk, korlátaink szomorú tényét; annak keserves tapasztalatát, hogy hiába az akarat, a jó szándék, egy bizonyos ponton elfogynak a lehetőségeink. És éppen itt, ezen a ponton, a kapuban döbbenetes élmény, hogy van valaki, aki szembejön. Hogy létezik ellentétes irány! S talán a mi útjaink se olyan siváran, megfordíthatatlanul egyirányúak, kétségbe ejtők, mint ahogyan mi gondoljuk, vagy ahogyan látszik. Mert Jézus ma is, valamilyen módon szembejön. Van más út is, létezik szemközti irány is! - szólít meg ezzel az üzenettel mai igénk, az evangélium.

S megszólít a tekintet irányával is. Jézus tekintete hányszor jelent nem csupán kérdést, hanem elhívást is.

Megpillantja Lévit, Jézus elhívja a vámszedőasztaltól és ad neki új nevet, új célt és értelmet is. Máté így indult el Jézus követésére (5,27).

Vagy - meglátva a meggörnyedt asszonyt, Jézus meggyógyítja és megtanítja, hogy a szombat van az emberért (13,12), - és nem az ember a szombatért.

Vagy - felnéz a fügefán ülő Zákeusra (19,15) Jézus, és üdvössége lett annak a háznak.

Péterre tekintve (22,61) a tanítvány keservesen sírni kezd, de jövőt is kap.

Itt, ebben a történetben Jézus az özvegyre tekint. Az élőt látja meg. Azt, aki a legelesettebb, a legvigasztalanabb, aki a legkétségbeesettebb, aki a legreménytelenebb helyzetben van. Mert - és ezt az evangélista nagyon is ki akarja hangsúlyozni - Jézus mélységesen együtt érez azzal, aki élete mélypontján van, aki úgy érzi, hogy mindent elvesztett, aki azt gondolja, hogy kicsúszott lába alól a talaj.

„Legyetek irgalmasak, amint Atyátok is irgalmas” - mondja, és gyakorolja is Jézus. Irgalmas, mint ahogyan a példázatbeli samaritánus, vagy ahogyan a tékozló fiú atyja. Vigasz és remény, ez az irgalom minden mélyponton levő ember számára. Valami lehetséges fordulat, valami változás, valami új kezdete. A mi segítségünk Tőle van, aki szeretetével átöleli a világot.

Nézz föl! - hangzik egy imádságos gyűjtemény címe. Nézz fel Uradra, aki igazgatja életedet, akivel találkozhatsz utadon, aki rád néz, tekintetével megvigasztal s megerősít.

„Megszán, ha utunk setét, Ránk ejti tekintetét,

Mert irgalma sziklaszál, Mindörökké bizton áll.” (ÉK 55,4) - mondja egyik gyönyörű, de sajnos kevéssé ismert énekünk.

S a tekintetet szó követi, majd pedig a szót a mozdulat. „Ne sírj!”, s ezt csak az mondhatja, aki nemcsak együtt érez, aki nemcsak megszán, hanem képes megfordítani az eseményeket. Az igazi vigasz ma is csak Istentől jön, attól az Istentől, aki feltámasztja a halottakat. Van rajta kívül is vigasztaló, fájdalmat enyhítő együttérzés, de vigasz és megoldás nincsen más!

„Ne sírj!” - szól, és megállítja a menetet. S szavával életet teremt. Az evangélista még halottról, Jézus már ifjúról beszél. Jézus szava még a halált is engedelmességre kényszeríti.

Kedves Testvéreim! A feltámadás csodájának átélése még várat reánk. Ránk, akik hiszünk a halál utáni életben. Jézus feltámasztotta ezt az ifjút, s visszanyert életével visszanyerte a lehetőséget is, hogy még választhat: ott, és úgy folytassa-e életét, ahol és ahogyan abbahagyta, vagy másképp? Mi is választhatunk még: Jézussal, vagy nélküle?

Egy találkozás, amely mindenki számára sorsforduló. Jézus ma is lépked az úton, jön szembe, megpillant és megszólít. Jön, és életutat, sorsokat fordít meg.

Jézus, mint könyörületes úr jelenik meg. És ez az úr természetesen lép közel az asszonyhoz és a halotthoz, közel az asszony fájdalmához és azzal, hogy visszaadja a fiát, nem csak a halált győzi le, hanem anya és fia közösségét állítja helyre. A csoda által pedig előre mutat egy másik, ekkor még csak helyre állófélben lévő közösségre: Isten és ember kapcsolatára. Melyben a bűntelen Úr a bűnös ember irányába, végül ítélet és harag helyett, megbocsájtással, irgalommal, és áldozattal fordul!

Gyülekezeteink is rendre tele vannak gyászoló gyülekezeti tagokkal. De rendre tele vagyunk az élet súlyai alatt felaprózódó gyülekezeti tagokkal is, akik a maguk élete súlya alatt, kisebb és nagyobb gyászok között szakadnak be a templomba. A naini ifjú lehet a pecsét a múlt heti igehirdetés ígérete után „ne aggódjatok a holnapért, a holnap majd aggódik magáért.” És tessék: Isten még a jövőt is a kezében tartja.

Jövőt ad a gyermekét elvesztő, kisemmizett asszonynak. Jövőt ad, egy gyerekként elhunyt ifjúnak, aki előtt még ott lett volna az élet. És a „volna” Jézusban megszűnik feltételes módnak lenni. Ott van. Saját halálával és feltámadásával pedig jövőt ad a benne sokszor kétkedő világnak is. Jövőt ad személyesen nekünk, nekem.

Ez a történet az egzisztenciális biztonság története. Annak a története, hogy a létezésem ezer és egy dolog megkérdőjelezheti, de addig nincs mitől félni, amíg van közösség az értem eljövő Krisztussal. Jézus Lét-ige és Lét-bizonyosság.

Mai igénk is örömhír a közöttünk járó, minket is megpillantó, a mi életünket is megváltoztatni akaró és tudó, élő, Úr Jézus Krisztusról. Nézz fel! - testvérem, és te is megláthatod Őt. Ámen.