34Húsvét 2. napja - Lk 24,13-35.doc

32.Ó1 - Húsvét 2. napja - Lk 24,13-35

Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan futamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek, és vitatkoztak egymással, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban valami akadályozta és nem ismerték fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: „Miről beszélgettek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod mi történt ott ezekben a napokban?” „Mi történt?” - kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: „Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták.” Akkor ő így szólt hozzájuk: „Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek arra, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie?” És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymásnak: „Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.

220; 5; 221; 222

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Milyen érdekesek is az ünnepek! Milyen más érzés ülni a templompadokban és figyelni az igére, s bizony más felmenni a szószékre és hirdetni az igét. Ez utóbbinak vagyok leggyakrabban részese, s kezdem elfelejteni a „hallgatás” művészetét. Talán túl sok volt az ünnepek alatt a szolgálat, s bár mindenütt az örömhírt hirdettem, mindenütt Urunk feltámadásáról prédikáltam, de számomra nem adatott meg a csend, a hallgatás, hogy engem is teljesen átjárjon a hír. A nagyheti készülődés, az alkalmak sokasága, a kifelé élés egy kicsit meggátolja, hogy engedjem magamat is sodortatni. Hogy ne csak hirdessem, de én magam is halljam a legnagyobb hírt: Krisztus feltámadt.

Amikor soproni Szeretetotthonunk megnyílt, erről az igéről prédikált püspök úr. Néhány gondolatával az Otthon folyosóján járva is szinte naponta szembesültem. És oly sokszor cseng fülembe az emmausi tanítványok „maradj velünk!” kérése. Betegágyak mellett megállva is, de egy-egy nehezebb nap indulásakor is milyen gyakran szakad fel ez a sóhaj belőlünk. Tudva, hogy Nélküle semmire sem mennénk.

Gyönyörű ez a történet! Rácsodálkozunk, de vajon csak kívülállóként szemléljük-e az eseményeket, vagy részesei is vagyunk? Milyen szigorúan pirít rá a két reménytelenül hazafelé tartó tanítványra Jézus, pedig mi tökéletesen megértjük, miért olyan lehangoltak. Tökéletesen értjük, miért olyan nehéz a szívük, miért látják olyan reménytelennek a helyzetet. Emberileg meg is értjük — annyira, hogy valójában ott is állunk mellettük, s ugyanúgy, ugyanolyan rest a mi szívünk is! Jézus szava azonban nem csupán csattan, hanem gyógyírként is hat. Ezeket a rest tanítványokat, minket, a szívünket akarja gyógyítani. Gyógyít minket, miközben feltárja előttünk az isteni titkokat, a megváltás tervét.

De most még - ott - nagy a reménytelenség egy ekkora tragédia után. Sokk érte őket. Szűkebb vagy tágabb körben is tapasztalunk megannyi tragédiát. Amikor mást vártunk, mint ami bekövetkezett! Amikor életre szóló lehetőségek csúsztak ki a kezünkből! Amikor azt hittük hogy, …. Pedig éppen az ellenkezője történt. Emberek, családok, országok életében is! Akár az elmúlt évtizedekben is! Így érzik most az emmausiak is: sok reményt fűztek Jézushoz, de végül igencsak hamar véget ért a dicsősége, amikor gonosztevőként, latrokkal körülvéve végezték ki. Vitatkoznak, utat keresnek hát — miközben fizikailag róják az utat, lelkük mégse jut előbbre egy tapodtat sem. Mert valami akadályozza a látásukat!

Beszélnek a történtekről, de csak meddő a vita? Mert rest a szívünk! Elégedetlenkedhetünk a családunkban, a gyülekezetünkben, az országunkban, vagy éppen az EU-ban zajló történések miatt, de ez nem fog rajtunk segíteni. Jézus útitársai is töprengenek, vitázva keresik a megoldást, de nem járnak sikerrel. Rest a szívük — de ennél nyomósabb ok is gátolja őket. Nekünk - húsvét után élőknek könnyű, mert mi kezdettől fogva tudjuk: Jézus az, Aki csatlakozik hozzájuk. Ők azonban nem értik az eseményeket, még annak ellenére sem, hogy Jézus mindent elmagyaráz az Írások alapján. Még így, ekkor sem ismerik fel Mesterüket. Akadályozott szemmel nem lehet részünk a feltámadásban, a próféciák megértésében!

Márpedig a próféciák lényege az, hogy amit tragédiának gondolunk, az Isten terve volt! Sokszor élünk át tragédiákat — nemzetünk történetében, vagy éppen családunkban —, és sokszor keseredünk el miattuk. „Hogyan történhetett meg ez? Isten miért engedi?” - hangzik a kérdés. Rengeteg fül hallja a választ, de a legtöbb szív rest ahhoz, hogy meg is hallja. Oly sokaknak él téves képe a keresztyénségről, amikor azt képzelik, hogy Jézust követni megéri, mert Vele könnyebb és sikeresebb lesz az élete, ha keresztyénné lesz valaki. Pedig Urunk ilyesmit sosem ígért. Ő nem földhöz ragadt előnyökkel kecseget. Ő nem diadalmenetet tárt tanítványai elé, hanem üldöztetést. Önmagára tekintve pedig keresztutat. A próféciák alapján mondta ezt — már halála előtt is az értetlen tanítványoknak, és most is a rest szívű zarándokoknak.

Amíg a megszokásból élünk, amíg csak a saját gondolatainkba zárkózunk, addig vakok maradunk. Kell valami, ami végre felnyitja a szemet. Ami felráz, ami kimozdít a helytelen elgondolásból. Radikális változásra van tehát szükség. Szó szerint is kenyértörésre kell hát vinni a dolgot, mert a próféciák titkának feltárása még mindig kevés a hit megszületéséhez. Megragadó drámai elem az elbeszélésben, ahogyan Jézust kérlelni kell a maradásra. Nem azért teszi ezt, amiért mi szoktuk magunkat kéretni, álszerénységből, vagy taktikázásból. Jézus csak azt akarja Kleopásék számára világossá tenni, hogy elengedhetetlen szükségük van arra, hogy titokzatos útitársuk betérjen hozzájuk, és „kenyértörésre” vigye az ügyet. Mert lehet Jézussal úgy járni egy úton, lehet egyháza hajójában élevezősként is utazni akár — úgy, hogy mégis akadályoztatva vannak szemeink. Jézussal nem egyszerűen találkozni kell az úton, nem csupán közös úton menni kell — hanem közösségre kell jutni Vele. Jézussal halála előtt is sokan találkoztak anélkül, hogy hittek volna Benne. Feltámadása után is sokan így vannak, mert a szívük rest, mert a szemük akadályoztatva van. Aki azonban őszintén szeretné megérteni az eseményeket, és nemcsak kifogásokat keres, ahhoz Ő odalép, betér hozzá és kenyértörésre viszi a dolgot, ahogyan Emmausban is megtörte a kenyeret, hogy végre megnyíljon a szemük. Testvérem! Akkor van húsvétod, ha ezt te magad is átéled.

Milyen öröm, hogy mi már Húsvét után vagyunk! S reménységem, hogy ezt nem csak a naptárra tekintve jelenthetjük ki.

Hadd idézzem végül Túrmezei Erzsébet : Húsvét után c. versét:

HÚSVÉT ELŐTT… nehéz, szomorú léptek.
Húsvét előtt… zokogó, bús miértek.
Húsvét előtt… ajtók, kemények, zártak.
Húsvét előtt… arcok, fakóra váltak.
Húsvét előtt… szívek, üres-szegények.
Húsvét előtt… kihamvadott remények.
Húsvét előtt… egy nagy „Minden hiába!”
Bús eltemetkezés AZ éjszakába.

De húsvét lett! Feltámadott a Mester!
HÚSVÉT UTÁN… el a gyásszal, könnyekkel!
Húsvét után… futni a hírrel frissen!
Húsvét után… már nem kérdezni mit sem!
Húsvét után… új cél és új sietség!
Jézus él! Nincs út, mely messze esnék!
Húsvét után… erő, diadal, élet!

Csak azokért sírjunk húsvéti könnyet,
Akik még mindig húsvét előtt élnek.

Ámen.