Bibliavasárnap – Ám 8,11-12.doc

Bibliavasárnap - Ám 8,11-12

Jön majd olyan idő - így szól az én URam, az ÚR -, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az ÚR igéjének hallgatására. Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az ÚR igéjét, de nem találják. Küldök egy kis táplálékot...

76; 9; 260; 255

Keresztyén gyülekezet, kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Evangélikus énekeskönyvünk egyik kevésbé ismert énekét idézem, amely a Bibliáról, Isten igéjéről szól. Milyen jó lenne minél többször énekelni, s azonosulni is a szövegével.

„Mint édesatyja asztalát, ha körülveszi a család, Úgy vesszük körül igédet, Úgy hallgatunk, Jézus, téged. / Szólj hozzánk, hívunk és várunk. Te töltsd be minden hiányunk! Küldd el közénk Szentlelkedet, Hogy hitünk lángját gyújtsa meg! / Te segíts, hogy a fül, a szem Figyeljen reád csendesen. És gondolatunk kösd ide, Hogy egy se szálljon messzire! / Áldd meg e csöndes perceket, Hadd legyünk együtt teveled, És te add, hogy ne éhezzünk, Az élet kenyerét nekünk!” (EÉ 289)

Október utolsó vasárnapja - a mai - hagyományosan a Biblia vasárnapja egyházunkban. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak ezen az alkalmon fordítunk fokozott figyelmet a Szentírásra! Isten népe csak úgy maradhat meg a helyes úton, ha figyel Ura szavára, s állandóan forgatja azt a könyvet, amiben mindaz megtalálható.

Valamikor, évszázadokkal ezelőtt igazi kincs volt a Biblia! Szó szerint is! Hiszen a könyvnyomtatás feltalálása és elterjedése előtt csak a gazdagok lehettek olyan kiváltságosak, hogy lehetett saját tulajdonban Szentírásuk. No, meg a gazdagsággal nem járt feltétlenül együtt az írástudás. Hány és hány olvasni nem tudó, analfabéta volt. Azóta pedig mindezek már nem akadályai annak, hogy birtokolhassuk ezt a drága könyvet.

Ma - amikor mindenki számára elérhetőek a könyvek, amikor már több, mint 400 éve van magyarfordítású Biblia, s már a gyermekek is tudnak olvasni, ezek az akadályok elhárultak az útból. Konfirmációra ma már minden fiatal kap ajándékba egy Bibliát. És nem csupán kézbe kapják a konfirmációkor, hanem előtte meg is tanulják forgatni, használni. Ezek után elmondhatjuk-e, hogy mindennapunk része? Elmondhatjuk-e azt, hogy nélküle, Isten szava nélkül nem is telik el egyetlen napunk sem?

Október utolsó vasárnapján elmondhatjuk, hogy fókuszba kerül Urunk igéje. Hangsúlyosabban, hogy vegyük észre, hogy becsüljük meg! Nem úgy fejezhetjük ki megbecsülésünket Isten igéje iránt, ha a könyvespolcon a fő helyre tesszük, hanem akkor, ha leporoljuk, ha „rongyosra” olvassuk. Nem az a megbecsülés jele, hogy bekötjük, óvjuk, s csak nézni lehet, hanem ha forgatjuk. Ha meglátszik rajta a kezünk nyoma is. Fedezzük fel újra és újra a benne levő értékeket, mint ahogyan tette Luther Márton, amikor azon a - 507 évvel ezelőtti - október végi napon elindított eseménysorozatával is nem tett mást, mint a méltó helyére tette az Írásokat. Azzal, hogy a benne leírtakat tartotta a mértéknek; azzal, hogy fontosnak tartotta, hogy mindenki saját anyanyelvén olvashassa; azzal, hogy felébresztette Isten igéje utáni éhségünket.

Bár addig is volt módja és lehetősége Isten népének, hogy meghallja Ura szavát, szólt népéhez a próféták, majd a tanítványok által, mégis kevés volt. Bizony voltak időszakok, amikor minden megvolt ahhoz, hogy megismerhessék Uruk akaratát, mégsem hallgattak rá.

Jön majd olyan idő - így szól az én Uram, az Úr -, amikor éhséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására” (11. vers) - hangzott Ámósz próféta szava. Lesz majd olyan idő tényleg?

A TV-ben megdöbbenve néztem egy több, mint tízéves igehirdetést. A baptista szeretetszolgálat volt vezetője (Szenczi Sándor) emlékezett vissza arra az időre, amikor Grózníjba segélyszállítmányt vittek. Az ottani gyülekezet - amely valamikor több, mint 400 tagot számlált - akkorra már csak tízegynéhány tagból állt. Üldözték őket, bújkáltak. S amikor találkoztak velük, nem érdekelte őket a segélyszállítmány, az élelmiszer, a ruhanemű, csak az Isten Igéje. „Prédikálj nekünk!” - kérték sírva, mert már évek óta nem járt arra senki lelkész. Szomjaztak az Igére. lélek szomjasabb volt, mint a test.

Szerintem most is épp olyan időket élünk, amelyben az emberek éheznek Isten Igéjére. Ebben csak az a paradoxon, hogy talán soha nem állt még ennyi nyomtatott példány a Bibliából a rendelkezésünkre, mint ma - több verzióban és több nyelven, - mint valaha korábban. Az interneten is megtalálható különböző nyelveken és nyelvjárásokban, mégis ínség van. Az éhínség Isten Igéje iránt azért állt be, mert az emberek már nem hallják Isten szavát. Nem mintha Isten Igéje már nem szólna - csak az emberek már nem hallják. Emlékezzünk, hogy Jézus újra és újra elismételte a gyülekezetekhez címzett levelekben a Jelenések könyvében: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!”. Mindegyik gyülekezetet erre bátorította - hogy akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek! De az igazság az, hogy sok embernek nincs füle, mely meghallaná, mit mond a Lélek. Egyszerűen nem hallják Isten szavát. Nem arról van itt szó, hogy Isten nem szól, hanem arról, hogy az emberek egyszerűen nem hallják Isten szavát. „Nem az Úr keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az ő füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti bűneitek választottak el titeket Istenetektől, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját előletek, és nem hallgatott meg” (Ézsaiás 59:1). Lássuk meg testvéreim, a hiba nem Istenben van. És nem is a közvetítő közegben. Nem arról van szó, hogy Isten nem szól, hanem arról, hogy mi nem figyelünk oda. Még csak nem is arról van szó, hogy Isten ne hallaná imáinkat. De olyan életet élünk, mellyel lehetetlenné tesszük, hogy Isten válaszoljon.

Az emberek éhesek voltak Isten szavára, de nem hallották azt. Nézzük csak az eredményt: „Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, de nem találják” (12. vers). Nyugtalanul bolyonganak majd, és próbálnak találni valamit, ami megelégíti őket. Milyen nyughatatlan napjainkban is a világ! Az emberek tengertől tengerig, északtól keletig támolyognak, bejárják az egész földet, hogy találjanak valamit, ami megelégíti őket. De ha nem hallod Isten szavát, vagy ha nem fogadod el, amit hallasz, vakon kell majd tovább tapogatóznod, miközben kétségbeesetten próbálsz találni valamit, ami betölti a szívedben tátongó űrt. Ez a fajta nyugtalanság mindig annak az eredménye, hogy már nem hallod Isten hangját a szívedben.

A szívedben tátongó űr nyugtalanná tesz, és az eredmény: „Azon a napon elepednek a szomjúságtól a szép szüzek és az ifjak” (13. vers). Nem azt írja az Ige, hogy az idősek ájulnak el, hanem a fiatalok, akik még erejük teljében vannak - szomjaznak, és elepednek, mert nincs semmijük, ami megtartaná őket és segítségükre lenne. Még akik erejük teljében vannak, azok sem maradhatnak életben Isten Igéje nélkül. Mennyire szükségünk van rá, hogy halljuk Isten Igéjét!

A próféták - mint Ámósz is, aki egy őközülük - nagyon kellemetlen emberek. Nekik az a küldetésük, hogy meg kell mondaniuk az igazat. Nem a magukét ― hanem az Úr igazát! Nem azt kell szólniuk, amit az emberek hallani akarnak, hanem azt, amit az Úr üzen! És ez bizony sohasem kellemes. A próféták ezért kiállhatatlan alakok. Mint ez az Ámósz is, aki Izráel virágzása idején merészel igazságtalanságokat megszólni, merészel ítéletről szólni. Elviselhetetlen személyek, békétlen alakok! …- mondják is róluk. A gond csak az velük, hogy Isten igéjét hirdetik, és ezért minden szavuk igaz. S jól tudjuk, hogy az ítélet bekövetkezett a hajdani Izráelen is, és ne képzeljük, hogy nem következik be a mai egyházon is!

Vannak egyének, népek, akik úgy gondolják, már eleget hallották Isten szavát, jóllaktak vele - hiszen ez az előzménye ennek a felolvasott két versnek. És lehetetlen nem ismerni rá korunkra, amikor azt látjuk, hogy ma is minden más fontosabb, mint Isten igéje.

Azután csodálkozunk, hogy Akit újra és újra igyekeztünk elhallgattatni, végül enged kívánságunknak és tényleg elhallgat. Már igét sem kapunk, nem szól hozzánk az Úr. Gondoljunk csak arra, ami Sámuel elhívásakor történt: abban az időben ritkaságszámba ment, hogy Isten szólt volna. Ugyanis annyira elzüllött a nép, többek között a főpap fiainak visszaélései, bűnei, szennyes élete miatt.

Így következhet olyan idő, amikor viszont már szívesen hallanánk Istent, keressük rá az alkalmat ― ám nem adatik ige! Természetes következménye ez a korábbi elhallgattatási kísérleteinknek, méltó a büntetésünk.

Érdekes és elgondolkodtató, hogy éppen Bibliavasárnapra kapunk olyan alapigét, ami pont nem a Bibliáról, nem Isten igéjéről szól, hanem annak megvonásáról... Ugyanakkor az ünnepi alkalomra való tekintettel mégis van egy vigasztalásunk. A prófécia arról a nyomorúságról szól, hogy egy idő után, az elutasítás korszaka után Izráel népe már hiába vágyakozik az igére, mégsem kapnak Istentől kijelentést. A mi helyzetünk azonban már kicsit más: rendelkezésre áll a Biblia, azaz a prófétai és apostoli igék leírt változata. Mindemellett persze a `fenyegető kérdés' megmarad: Törődünk-e ezzel a páratlan ajándékkal?

A lehetőség tehát mindannyiunknak ott van. A kérdés csupán az, hogy élünk-e vele? Jóllakottnak érzünk-e magunkat, akik csordultig és torkig vannak már Isten szavával, vagy éhező koldusoknak, akik elepednek egy kis igemorzsáért, és ezért napi eledelükké lett? Lehet a gyülekezetben hallani, lehet otthon is olvasni, mert Isten Igéje már testté lett és itt járt köztünk, és mindannyiunknak kiált a prófétai szó: „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17b.)

Urunk, Istenünk, hozd fel ránk a felébredésnek, a megtérésnek, a találkozásnak napját, szent Fiadért. Add, hogy igéd fényes napja mellett állhatatosan megmaradjunk. Add, hogy igédtől el ne essünk s hamis tanba ne tévedjünk!

Így imádkozhatunk egyik énekünk szavaival: Jövel Szentlélek Isten, Tarts meg minket igédben; Ne legyünk sötétségben, Maradjunk Igaz hitben. (EÉ 230,1) Ámen.