69Szentháromság ünnepe utáni 25. (Ítélet) vasárnap - 1Ts 04,13-18.doc

67.Ó2 - Szentháromság ünnepe utáni utolsó előtti megelőző vasárnap - 1Ts 04,13-18

Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. Azt pedig az Úr igéjével mondjuk nektek, hogy mi, akik élünk, és megmaradunk az Úr eljöveteléig, nem fogjuk megelőzni az elhunytakat. Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.

Énekek: 47; 9; 514; 277

Keresztyén gyülekezet, kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az egyházi esztendő vége felé közeledünk. S míg az eddigi vasárnapokon sorszámmal illettük a Szentháromság ünnepét követő vasárnapokat, most ettől a módszertől eltérünk. S az oka nagyon egyszerű. Húsvét időpontjának változása miatt van, amikor kevesebb, mint 27 vasárnap esik erre az időszakra. Bár fontosak mindegyik vasárnapnak az igéi, azonban az utolsó három alkalom kimondottan, célzottan hangsúlyos. Mert az eljövendőre: az ítéletre, a reménységre és az örök életre irányítják az igehallgatók figyelmét. S bizony súlyos hiba lenne - az egyházi esztendő végén - ezekről a dolgokról hallgatni.

Mai ünnepünk sorszám nélküli vasárnap, minősített neve pedig így hangzik: az ítélet vasárnapja. Milyen szépen hangzik Bonhoeffernek, az 1945-ben, német koncentrációs táborban mártírhalált halt német lelkésznek énekeskönyvünkben is megtalálható, megzenésített imádsága: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve, csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” (EÉ355,1)

Mekkora vajon kedves testvéreim a mi békességünk? Vagy van-e egyáltalán bennünk békesség? Van-e bennünk akkor, amikor előre tekintünk, s szemeink nem látnak élesen. Mintha köd ülné meg a tájat!

Minden kor emberét izgatta / izgatja a jövő! Van-e élet a halál után? Mi lesz velünk, ha örökre lehunyjuk szemünket? Mi az az örök élet? - s lehetne sorolni a kérdéseket.

Természetes dolog, ha az elhunytakkal kapcsolatos gondolatainkat, bánatunkat, kétségeinket számba vesszük. Ki ne hallott volna, vagy ne tett volna még fel különböző kérdéseket az elmúlással kapcsolatban. Amikor temetőben megállva elgondolkodunk egy fiatalon elhunyt fejfája mellett: Miért ilyen korán halt meg? Másik fejfánál az elhunytra emlékezve azt kérdezzük: Miért szenvedett ennyit? S gyakran kérdezzük azt is: Miért nem tettem meg értük ezt, vagy azt? Hitben haltak meg?  Mi lesz velük / mi lesz velem a halál után?

Igen, a bizonytalanság mindig is kínzó és fájdalmas. Nemrégen még mi is a temetőket jártuk. Megálltunk szeretteink sírjánál, s elcsendesedve, egy-egy imádság elmondása után hogyan tudtunk tovább lépni? Bizonyára mindenkit megérintett az elmúlás szele, s a „hogyan tovább”, a „mi lesz majd” gondolata. Mit jelent az a szó, hogy „örök”? Valóban létezik a véges mellett végtelen is? Van olyan dimenzió, amelyben már nem érvényesek a mi, emberi, földhöz tapasztó törvényeink?

S amióta Jézus azon az első igazi húsvéton megtörte a halál hatalmát, még erőteljesebben lángolnak fel a kérdések. Hiszen a feltámadás valóság lett! De vajon egyedi eset volt az, vagy mi is egykor részesei lehetünk?

Egy-egy temetés kapcsán, vagy amikor érezzük az idő múlását s a kor vállunkra nehezedő terhét, bizony mi sem vagyunk közömbösek. S egy temetésen - az elhangzó igehirdetés után is - újra kérdéssé formálódik: a sír valóban csak egy megálló életünk útján? Valóban csak egy vessző életünk mondatában?

Nem véletlen, hogy Pál is fontosnak tartja a felvilágosítást. Mert nem szeretné, ha tudatlanok lennének - a feltámadásba vetett hitben - gyülekezetének tagjai. Bár vannak bizonyos ismereteink, de közel sem teljesek. Hiszen mindez nem egy egzakt tudomány, ami pontosan megfogalmazható, definiálható. A tudás mellett a HIT alapvető tényező. Hiszen - amint oly sokszor mondjuk is - Isten a tudója mindennek, s mi csak annyit ismerünk belőle, amennyit Ő megenged.

Feszült a várakozás, amely a jövőbe tekint. Nem igaz, hogy valakit is ez hidegen hagyhatna. Legfeljebb aki ilyet állít, az nem meri beismerni önmagának sem. A thesszalonikaiak aggódtak, s mi is aggódunk szeretteinkért, és persze önmagunkért is. Vajon van-e különbség azok sorsát illetően, akik már elhunytak, vagy akiknek még életében jön el Krisztus. Az első keresztyének idejében élénken élt bennük Krisztus ígérete, hogy visszajön a világ végén s ítél élők és holtak felett. A visszatérést a mindennapjaikba képzelték. S nem értették, miért késik. Emberi dimenziókban akarták értelmezni Isten országát. A részletek izgatták őket, közben félelmük nőtt, s a lényegről elfelejtkeztek.

Pál vigasztalva, pásztori hangon szólal meg. Nincs kétsége afelől, hogy Krisztus ígéretét beváltja s visszatér. S nekünk sem lehet kétségünk afelől, hogy mi is ugyanilyen reménységgel lehetünk. Nem üres vigasztalás, ami a nyitott sírok mellett hangzik, hanem valóság! Mert az élő, a feltámadott Úr Jézus Krisztus ígérete ez. Lehet megkérdőjelezni, lehet vitatkozni vele, vagy kétségbe vonni. De ha visszajön, akkor mindenkit - élőket és holtakat is, a Benne bízókat s az Őt elutasítókat is - maga elé állít. Efelől nincs kétség! Efelől nem lehet kétség!

Fut az idő! Az irgalom percei múlnak! - ahogyan az egyik énekünkben is hangzik (EÉ 449). Múlik a kegyelem ideje! Lehet halogatni a megtérést, lehet sokadrangú és sokadrendű kérdésként kezelni a krisztushitet, ez azonban nem befolyásolja a végső időkben eljövő Krisztus ítélettartását. Amíg tart a kegyelem ideje, addig van reményem a megújulásra, a megtérésre, a Hozzá térésre. De csak addig, míg szívdobogásommal együtt meg nem szűnik a lehetőség. Ahogyan Füle Lajos egyik versében így írja: „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!” Hiszen éppen reformáció ünnepe környékén ne csengne vissza fülünkben az, hogy minden lehet - csupán ingyen, kegyelemből - egyedül hit által! Kell-e ennél több és csodálatosabb?!

Testvéreim! Fel fog hangzani a hívó szó! S megjelenik az Úr, ahogyan megvallottuk hitünket ma is az Apostoli Hitvallás szavaival, azért, hogy: „ítéljen élők és holtak felett”! Nem a „mikor” az igazi kérdés, hanem az eljövetel bizonyossága!

A bizonytalantól félünk! Attól, ami kiszámíthatatlan! Egy sebesen robogó autóban lehet ecsetelni, mennyi veszély leselkedhet ránk, mennyi minden miatt kétséges a megérkezés. Lehet a veszélyeket ecsetelve a félelmet erősíteni. De lehet arra is gondolni, hogy célba érünk, lehet előre örülni a megérkezéskori találkozásnak. Mint ahogyan annak is, hogy VALAKI vár reánk! Ez a mi többletünk, s erre emlékeztet az apostol. Van, aki vár, s van, aki kegyelmez. Van, aki előtt meg kell állnunk, s van, aki már meghalt ÉRTÜNK! Azért, hogy mi örökké élhessünk.

Lehet a jövőt fürkészni és a sötét fellegekre tekintve búslakodni. Lehet a bizonytalanságunk miatt aggodalmaskodni. De mi miért tennénk így! Mi, akiknek ígéretük van arra, hogy Krisztus újra jön. Nekünk van reménységünk, van vigasztalásunk: s ez nem más, mint Isten Igéje, a húsvéti híradás.

Annak érdekében írja Pál e sorokat, hogy a reménység nélkül élőkkel ellentétben mi vigasztalást találjunk. Vigasztalás azonban egyetlen egy van tehát: Isten igéje, a húsvéti híradás. Vigasztalás ez egyrészt saját magunkra vonatkozóan, hiszen felszabadít a kikerülhetetlen elmúlás félelméből, és így az élet értelmetlenségének érzetétől.

Vigasztalás ez másrészt szeretteinkre vonatkozóan, hiszen felszabadít a veszteség fájdalmától is, az ítéletbeni sorsunk feletti aggodalomtól is: ugyanabban a Krisztusban reménykedhetünk, aki örök életet kínál minden hívőnek. Ezért volt kár annyit aggódniuk a thesszalonikaiaknak is, hogy hátrányt fognak szenvedni az előrementek, mert épp a feltámadás igéi győznek meg arról, hogy élők és holtak egyaránt meglátják az Úr napját.

A feltámadásnak ezek az igéi vigasztaljanak minket is, és oszlassák el a nyugtalanságot, félelmet, kétséget, aggodalmat szívünkből, és töltse el Urunk szavára hagyatkozó hit, amely reménységgel és szívbéli vigasszal tekint előre, a halálon túl látva Urunk visszatérését is, a holtak új életre támadását is. Vigasztalódjunk hát testvéreim Isten szavával ― az igével!

Ezzel a reménységgel énekelhetjük majd énekünk záró sorait, amely így hangzik: „A hívek boldog nyája örömmel megy eléd, mert tőled hittel várja örök, szebb életét. Kik itt neved dicsérik, részük nem lesz halál. Örök életre nékik hajlékod nyitva áll.” (EÉ 514,4) Ámen.